Mélység

Lemerülök...

Ilyennek képzelem, ha valaki a morajló, egyre magasabb hullámok között úszik a tengerben. Érzi, tartja ereje, élvezi a kihívást, néha nyel egyet a váratlanul érkező sós tajtékból. Az ősi magzatvízből a fövenyes jelen felé fordul, kellemesen elfáradva. De rádöbben, hogy bár gyorsuló, már-már gyilkos tempót diktál karjainak, a part egyre jobban távolodik. A nap is elbújik, keskeny fénykardokat küld a felhők közül, döfésük sebhelyénél gyönyörű, zöldes fénnyel világítanak a habok.

Csepp ajándék-remény.

Hátára fekszik kicsit pihenni, de nem a cserfesen locsogó kedves ölelést érzi már, a sötét, grafitszürke, rémisztő árnyalataival válik eggyé a mindenség.

Félelmének szűk búvárruhájába préselődik teste, mozogni alig tud, és úgy érzi, képtelen többet lenyelni Poszeidon keserű italából.

Egyszer-egyszer már lehúzzák magukkal a tengeristen lányai, de váratlanul felbukkan. Mintha csak egy játékszer lenne. (Kivel is játszott utoljára...) Ereje elfogyott, küzdeni már nem tud...

Akar még élni?

Egyedül van.

Még dobálják, bolondoznak vele a láthatatlan kezek - majd ha megunják, leviszik legszebb palotájukba, pár napig vendégül látják, majd útjára bocsátják…

Évek óta nem hívta őt már senki.

Tüdeje ég, fáj a szája és a szétmart torka.

Ösztönösen veszi a levegőt, ha felbukkan, de vére, teste már nem tud megtelni élettel, hatalmas lendülettel érkezik szájába a mindenét követelő, kitöltő víz. Korbácsként csapódnak rajta a tajtékok.

És már zúg a feje, nem mozdul semmije a saját akaratától.

Csak még egy lélegzet, csak még egyet, semmi mást nem kér.

De lent van már a mélyben, ahol azt sem tudni, hol van fent, és hol a lent.

És utoljára teleszívja magát tengervízzel.