2019. július 31., szerda

Apu








Apát kórházba vittük. Éreztük, már sok a baj.
Reménykedtünk, ám helyette:
— Kik maguk?
— A gyermekei…
— Nagyon rezeg a léc… — és hallgattuk a bajok felsorolását a doktornőtől.

Az oxigénmaszk alól alig értettük apa szavait. Néha elmerengett, nézte a plafont…
— Mit nézel, mire gondolsz, mondd el nekem is — kértem.
— Már nem álmodok.
— És ez jó, édesapa? — Kérdeztem, bólintásából tudtam, igen, mert így nem fáj már neki az ébredés, mint amikor anyával van álmában.
— Holnap is jövünk, addig pihenj, és erősödj — és próbáltunk igazán, őszintén mosolyogni.
— Jó, de ne nagyon zargassatok, hagyjatok aludni — nevetett ránk fekete bogárszeme.

Következő nap telefon a doktornőtől: Menjünk be, mert…
Életem egyik legfájóbb három óráját töltöttem az ágya mellet, kezét fogva, homlokát csókolva, beszélve hozzá, csituló lélegzését figyelve.
Majd betakargattuk, megsimogattuk, szép örök álmot kívántunk.
Ha hitem lenne, hihetném, már anyával nevetnek: „Hogy vagy apukám?” ... „Most már minden rendben itt, veled, anyukám.”

(2019. június 14.)


(Fotó: 1958. Kecskemét)