Álom, vendégágyon

Kis sarkot csinált nekem anya a konyhában, ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt lámpa fényére.

Apám is hazajön az éjszaka közepén…

– Mi van, nem tetszik a gyerekbőgés? – köszön, majd lekever egy óriási pofont. 

Öltözöm, könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok.

A házak erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.

Hol van édesanya, aki megvigasztal? 

Tegnap még apa láztól forró ágyam mellett mesét mondott, anya dunnámat izzasztóra rázta, forró, mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.

Mikor nőhettem ki kétszobás lakásunkat?

A firkáim, amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá…

Már égő vörösre marja  arcomat a jeges szél.

–  Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá – sziszegi.

Alig kapok levegőt, fáj mindenem.

Meg kell találnom a szüleimet.

Hiszen, amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával,  mondja, hogy minden rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van, s mosolyogva válaszol:

– Igen, tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.

Mindig eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk.

Órák óta rovom a kihalt város rengetegét…

Egy ismerős ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok, és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon… Végre a házunk. De az ajtót már nem lelem. Másfele indulok, sötét, szűk utcák, de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra... Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…

Ébredés, tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.

Útközben találkozok apával és anyával.

Anya sír.

– Gyere haza kislányom.