2012. február 18., szombat

Álom, vendégágyon





Kis sarkot csinált nekem anya a konyhában, ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt lámpa fényére.
Apám is hazajön az éjszaka közepén…
– Mi van, nem tetszik a gyerekbőgés? – köszön, majd lekever egy óriási pofont. 
Öltözöm, könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok.
A házak erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.
Hol van édesanya, aki megvigasztal? 
Tegnap még apa láztól forró ágyam mellett mesét mondott, anya dunnámat izzasztóra rázta, forró, mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.
Mikor nőhettem ki kétszobás lakásunkat?
A firkáim, amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá…
Már égő vörösre marja  arcomat a jeges szél.
–  Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá – sziszegi.
Alig kapok levegőt, fáj mindenem.
Meg kell találnom a szüleimet.
Hiszen, amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával,  mondja, hogy minden rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van, s mosolyogva válaszol:
– Igen, tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.
Mindig eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk.
Órák óta rovom a kihalt város rengetegét…
Egy ismerős ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok, és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon… Végre a házunk. De az ajtót már nem lelem. Másfele indulok, sötét, szűk utcák, de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra... Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…
Ébredés, tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.
Útközben találkozok apával és anyával.
Anya sír.
– Gyere haza kislányom. 



6 megjegyzés:

  1. Mindig csodálom Azokat, akik ennyire tömören, kevés szóval, s mégis ordítóan fájón tudnak fogalmazni! Az Írás, mint írás remek, de a történet, a Sors borzasztó...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kevés szóval írt írásomat nem nagyon sokan szeretik... De én szeretek így is "álmodni", a képzelet kikerekítheti akár egy regénnyé is. (Lásd, én nem is olyan nagyon borzasztó sorsot képzeltem el.) :)
      Köszönöm szépen, kedves Ditta, hogy elolvastad, s jónak érzed.

      Törlés
  2. Rövid történet valóban, de annál többet mond. Ha az írás rólad szólna - ezt nem tudhatom -, azt mondanám, hogy valamiért mindig ilyennek képzeltelek: gyerekkorban szerzett, soha ki nem hevert fájdalmak. Akárhogy is, ha ilyet el tudsz képzelni, az jelent valamit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen Géza, hogy elolvastad írásomat. (Mindig örülök, ha véleményed is idekerül.)
      Nem rólam szól... Illetve valahol benne kell lennem. És ott is vagyok én, vélt vagy valós érzéseim - itt pár álmom szó szerint.
      (Milyen jelentésre gondolhatsz? (Költői kérdés.))

      Törlés
  3. Szeretem az írásaid. Szeretem átgondolni, átérezni. Milyen hasonlók vagyunk és mégis milyen különbözők. Csak az utcák mások - az anyák mindig ugyanúgy sírnak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az anyák ugyanúgy sírnak...
      S talán még hiszik azt is, hogy ugyanúgy szeretnek - de ha csak féltenek, de nem védenek...
      Nagyon örülök látogatásodnak, s gondolataidnak:
      Köszönöm!

      Törlés