Vendégoldal




*

Nemes Iván: ÉDES LÁNYOM, BÜDÖS DISZNÓ!


Édes lányom, büdös disznó!
    Jól kib… bántál velem.
    Felesleges neked a hegyibeszéd, ahogy már a kutyusnál is bebizonyosodott.
    Jó, nekem volt kutyám, ezerszer elmondtam, akkor más világ volt. Mondom, csak mondom neked vezetés közben, te meg durcásan ülsz a hátsó ülésen, mondom neked a hegyibeszédet. Nézek rád a tükörben, hátha hat rád a sok értelem, de te csak ülsz konokul duzzogva.
    Aki szereti az állatokat, az nem tart kutyát.
    A Szakács Jánosra emlékszel?
    Na, az ő öccse például annyira szerette a kutyákat, hogy nem is tartott otthon, csakis szakkönyveket tanulmányozott, hogy ha lenne kutyája, akkor hogyan kéne tartani, komoly kis könyvtára gyűlt össze ezekből a könyvekből.
     Mert a kutyának rossz egyedül lenni, a kutya, az egy családtag, mi meg sosem vagyunk otthon, különben is, nem is az én kutyám volt a Dezső, hanem a Tomié, és  nem is volt jó dolga, még sétálni is utált a nagy forgalom, meg az örökös átépítések, munkagépek zaja miatt. Leállt pisilni rögtön, amint kiléptem a kapun, az első fánál a trafik előtt, és nem hogy csak megjelölte volna a helyet, és jöhet a következő fa, nem:  a Dezső ott állt három lábon, a negyedikkel indexelt, és pisilt egyhuzamban vagy fél litert, állt ott a gőzölgő pisi kellős közepében elnézést kérően nézve rám, és amikor végzett, már fordult is vissza, mehetünk haza, neki ebből elég, a többi kutya imád, ő viszont utált sétálni.
    Jó az is igaz, hogy egyszer lementem sétáltatni a Dezsőt, és igen elgondolkodtam, sétálunk szépen kettesben, én meg a póráz, a Dezső meg ?
    Hopp, őt otthon felejtettem.
    Szóval, mondom ott neked a hegyi beszédet vezetés közben, te szenvtelenül hallgatod, és ellenségesen nézel, és csak egyszer telik meg az arcod élettel, hirtelen meglátsz valamit az úton, és fülig érő szájjal kiáltod nekem, hogy:
    Odanézz apa! Kutyaaaaaaaaaaa!!!
    Mindig eléred, amit akarsz.
    Már az oviban is kibuliztad a Márta néninél, hogy ne kelljen készítgetni. Megyek érted fél ötre, benyitok a terembe, a többiek ott készítgetnek mindenféle szülők gyönyöre kézművességet, te meg? Ott ülsz a Márta néni ölében  a tutiban, a készítgetés helyett simogattatod magad, nagy franc vagy.
    A zongorát becsülettel csináltad, én akartam, hogy zongorahangok illata járja be a szobát, és akkora harmónia legyen a családi életünk, mintha maga Lermontov hősei lennénk a Gloriett lakótelepen, hát ne ragozzuk, ez nem sikerült.
    De te, ha utáltad is Misi bácsit, a goromba zongoratanárt, de becsülettel klimpíroztál, különböző határidőket szabtunk, hogy csak addig tarts ki, és talán akkor majd  megszereted a muzsikát, meg bekerülsz majd a suli zenekarba, és akkor a buli középpontja lehetsz, vége az egyke lét  keserűségének, minden a zenéből indul ki, a matematika is maga a zene, és anya elintézte a Misi bácsinál, hogy ha év közben nem is, de év végén átmehetsz a goromba Misi bácsi feleségéhez, Misi nénihez, de ő nem tartotta be az ígéretét, és nem engedett el.
    Tudtam, hogy akkor itt a vége, igazad van.
    Végül is a háromhetes tábor tett pontot a dolog végére, amikor rávettelek, hogy ne add fel, csináld végig, mert akkor másban is kitartó leszel, és végső érvként beígértem neked, ha végigcsinálod, akkor abbahagyhatod a zongorát, jó te még belealkudtál egy tengeri malacot, mivel az a legkisebb méretű négylábú, amit már simogatni is lehet, és  amiből két hét múlva kettő lett, jó, az én javaslatomra, mert én nem bírtam nézni szegény Pixi magányos tekintetét. Te persze előrelátó voltál, lány volt mindkettő, hogy nehogy elszaporodjanak kontrollálhatatlanul, nem rajtad múlott, hogy a két lány maciból megszületett kisvártatva a harmadik, mivel a másodikat ezek szerint áldott állapotban hoztuk haza… Most hallgathatjuk a Dreamgirls formációt éjszaka bulizni boldogan.
    Anyád akarta, hogy mint ő, te is eminens legyél a suliban, én elleneztem, inkább a jó közérzetedet és a felszabadultságodat helyeztem előtérbe, és nekem lett igazam, ez sikerült… Kicsit túl jól is.
    Ott dagonyáztál a nagy átlag langyos víz kellős közepén, nem izgattad magad, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek is leköröznek, nem beszélve az Adriról, aki még duplán hátrányos volt, és mégis  ő volt a number one az osztályban, plusz a fiuk is mind belé voltak szerelmesek.
    Tudtuk, hogy nem szaggatod magad, csakis annyira, hogy hagyjanak békén, és ne legyél az átlag alatt, ha megkérdeztük még most is nyolcadik elején, hogy minden be van-e rakva a táskádba, nem maradt-e itthon semmi, te gyorsan átfutottad a leltárt:  spray, sminkkészlet megvan, részedről minden rendben.
    Nem beszélek a bátyám két zseni fiáról, nehogy frusztráljalak, végül is egy lánynak nem kell az eszéből megélnie, mi összekapartunk annyit, hogy ha meghalunk, egy jó ideig ne legyenek anyagi gondjaid, de azért ezerszer elmondtam neked, hogy az igazi biztonság az, ha éppen semmid sincsen, mert az ingatlanokat elviheti a háború meg az infláció, tehát csakis te magad tudsz lenni a saját biztonságod záloga, hogyha bármi történik, legyen akkora tudásod, végzettséged és alkalmasságod, hogy mindig megélj ezekből.
    Utoljára első általánosban voltál a dicsőségtáblán a suliban, év végén a legnagyobb megdöbbenésünkre neveden szólítottak az évzárón, akkorát dobbant a szívem a meglepetéstől… De azóta semmi.
    Ültünk anyáddal egymást hibáztatva, hogy ha jó géneket kaptál, meg minden meg van adva, amit csak kitalálsz, akkor mégis miért nem produkálsz?
    Eljött az idő gimit választani.
    Te kinézted magadnak a Károlyit, a spanyol nyelvi gimnáziumot, mert az Ricky Martin nyelve és hétvégén mindig jó bulik vannak, és a Karinthyt, ami két tannyelvű, ötéves, és nemzetközi  érettségit ad felsőfokú nyelvvizsgával, piszkos nehéz és óriási a túljelentkezés.
    Már az írásbelin megleptél, mert az osztályban a tied volt a legjobb, amire korábban sosem volt példa. Téged persze csakis az érdekelt, hogy mi mennyire vagyunk büszkék rád, meg hogy lekörözted végre a Julcsit, aki mindig is csalt kétpofára, de a szóbelire nem szaggattad magad, nem készültél vérkomolyan, amikor kijöttél a teremből, nem voltál elragadtatva magadtól, még azt is gyanítottuk, hogy betliztél, az írásbeli túl könnyű volt, és a félidei előnyöd elolvadt, mint a vaj, a Karinthyba biztosan nem kerültél be, ha valami csoda történik, talán  Károlyiba  bejutsz, de akkor elkapom a grabancod, ettől kezdve rendet csinálsz a szobádban, mert így ahogy most kinéz, persze hogy nem lehet eredményt elérni, vége a zabolátlan internetnek, központilag lekapcsolom, és no TV, meg telefonálgatás, meg MSN orrvérzésig.
    Dolgozom, és szól a mobilom.
    A Karinthyból telefonál az iskola titkár, hogy olyan jó eredményt értél el a felvételin, hogy bármelyik elit tagozatra felvesznek, csak döntsd el, hogy melyikre szeretnél menni. A mesében van ilyen, anyádat felhívom, ő másfél percig nem ad ki összefüggő hangokat magából, pedig ez a szakmája.
    Ja, és egyébként lazán közlöd velem, hogy megnézted a neten, a Károlyiba is felvettek, 274 közül a huszadik helyen.
    Apámat láttam így elérzékenyülve 1972-ben, amikor engem felvettek a Műegyetemre, és bevittem neki a hivatalos értesítőt. Az ő vágya volt ez, hogy minket felvegyenek egyetemre,  magának erre nem volt lehetősége, kicsit közbeszólt neki az élet.
    Most itt ülök magamba nézve édes lányom, büdös disznó, rendben van, megigérem, lehet rendetlenség a szobádban, bedaueroltathatod a hajad, nézhetsz horrort a moziban, nagy lányom lettél, megleptél és mérhetetlenül büszke vagyok rád, hogy ekkora hendikeppel, amik mi, hülye szüleid vagyunk, te hoztad ami az adott pillanatban éppen kellett, és elegendőnek bizonyult.
   Apa egyetlen lánya vagy, brumma, brumma, brummadza…


*
Ismeretlen görög költő: FÉNYVERS


Nem bordély piros
lámpa világít nekünk,
szerelmes versnek
kormos, pislákoló
mécses, tengernek
villanó fárosz.


*
 
 Botár Attila: [SOROK A REMÉNYHEZ]





Féltlek, tünde remény, véled a fákhoz menekülnék.
Évgyűrűkön is átfúj, gyötör évszak foga. Szélvész
táncoltatja a cédrus koronáját. De ha pirkad:
földünk óvjon! A többet ne cseréld majd kevesebbért.




 
*
Botár Attila: KOVÁSZ



I.
Nem szólsz, de mégis válaszolsz, fiam.
A kereszted viszed vagy a keresztet?
Velem voltál az idők kezdetén,
ismerted Évát, s az asszonyi bölcset
naponta elkísérted, mint fiú az anyját,
nem is figyeltem: egrest szedtetek,
fügét, diót, gombát, szőlőt talán?
nem is figyeltem: a mindenhatónak
olyan kevés figyelni, nem figyelni,
te nem tudtad, Sophia észrevette,
és ügyeinkben így megosztozunk –
Egy asszony jobban lát a részletekbe,
s a részletek csak asszonyba szeretnek,
asszonytól függünk, leánytól alig
(fordulj is vissza, ha ezért kerestél:
a részletekben részletek vagyunk).
Az érzelem az ésszel így egész:
Noé hollója éjsötét ruhájú,
Noé galambja villogó fehér,
de ez két részlet s egy a madarakban,
annyit jelent: haragszom s békülök,
bár Sophia ezt embereken érzi,
és rábeszél: Te boldogítsad őket,
mert kereszten és keresztre születtél,
és földi lényekkel keresztelődsz –
Velem voltál az utak kezdetén,
nem hagysz magamra, fiam: látható lesz
dicsőségem és haragom e népen –

II.
Minek az éve ez a hóba fulladt?
Leírhatatlan nyúlnyomok a lapályon.
Nem érzi róka. Nem sejdíti ölyv
a cikcakk halvány, fárasztó betűit.
Fordulj felénk, Uram, fordulj, Urunk, felém –
Elolvasunk mindent a láthatárból,
ragályokat, lombok s lovak baját,
népünk vesződő, testünk-lelkünk
befogadja a húsvéti havat,
fehér spóráit a feltámadásnak,
a nyári Mikulást is befogadja –
Fordulj felénk, Uram, fordulj felém, Urunk!
Ne add meg mindennapi vétkeinket
az ide fordulás percében, Uram.
Csak évek ezek, évek, évek, évek,
nem hinnénk, hogy összeadódnak,
nem hinnénk, hogy abból a kevésből kivonhatók,
de tűrd, ha tűrheted mindazonáltal,
hogy számadásunk csak veled lehessen –
Fordulj felém, Urunk, fordulj, Uram, felénk!

III.
Minden sutba vethető dolog
közül a szellem termő vázai
állnak makacsul ellen a pacsirtát
felhők dalává átváltoztató,
pattogó-izzó gépezetnek, ezt
ki várta volna ilyen rétegében
a minden-nevű eltévelyedésnek:
barkahintésnek, zöldágsuhogtatásnak,
a bárány-, nyúl- és tojásáldozatnak?
Te kovásztalan kenyerek kovásza,
a nemzedékek rágta falatok
a gépiesen rángó állkapocstól
mindennél jobban védelmeznek-óvnak:
egy elhamarkodott ítélet rossz irány,
de ne fordulj el gyors ítélkezőktől,
nagy rész jutott és jut belőlük így is,
s ha végül mindet szabaddá teszed
a tüzes szájban, a néptelen hamuban,
el nem fordulsz: legbölcsebb csillagod vár,
noha az utat égő bálvány szegélyzi,
s csattogni kezd zászlóként a gúnydal,
a száj kettős zsilipje lángba nyílik –
mélyről a Születetlent láthatod.

IV.
A Cuha fordul, fordul és veszít
magasságából, akár egy angyal,
ha vírussal s kíváncsisággal verték –
szólna közbevetve a Kórus.
A tűzből jég, a jégből feltört dió
leszen, és hullón a léha mészkő
verejtékesebb veselkedést remél itt –
szólna közbevetve a Márvány.
A csobogásból megfaragható
valahány gomb, s cápacsontra bukkan
a vendég, ha jő: hiába készülődik –
szólna közbevetve a Véső.
Ha elaludtak akkor vagy éppen
e percben: bűnről ne essen egy szó,
beszéljünk a vadfügék levélzetéről –
szólna közbevetve a Kertész.

V.
Születése sikolyától s tüzétől
fehér, az oszlopok mellett végigsiet,
végig a veranda kúszómuskátli-zöldjén,
vágott szemében a lefelé-lépcsők
torlódtak, s apró pontban rendeződnek,
lopódzó talpa érzékeny a kőre,
az ajzott ágrügyek várják, mint hóra hőt,
setteng a sima szőrű, napsütötte víz,
kerek, zománcos táljához szagolgat,
csobol, mancsával összezavarná
a Szűz képét, leválnak fényszilánkok
vállból és arcból, s mosollyá derülnek –
fehér fehéret bámul, ráhajolva issza,
ízenként vizsgálva magában
szelíd kortyok, tejcsöndes szuszogások
körül az udvar szomjas délutánját,
mozdulatlan pillét a levegőben,
aludj, varázslat és pihenj, varázsló!
A fehér hiúz cseppenként veszi
nem apadó képmását a kínnak,
s fehér susog a szögekről fehérnek,
mert minden egyszerű, a fémek halállal
halt halála gyötört inakon át a fában –
kétféle délibáb s a belső összetettebb:
az izzadó homlok mikor gyöngyözni kezd,
a függeszkedő napot bíbor gerenda
végére ejti óriási csöppnek,
s nem élőt, inkább létező kovászt
mutatva meg a kezdet őskeresztjén,
az eredendő Jót: egy éber állat
behunyt szemmel szürcsöli a képet.

VI.
Egy kósza sugarat ma
haja fölé kitűz,
és hófehér falatra
ácsingózik a Szűz.
Hiúz jön, szeme foncsor, –
szétpancsolja a tál
vizet, míg belekortyol
egyszer-kétszer.
A táj
keletkezik mögötte,
nyers színeket tagol,
gügyögésébe szőve
csillag, föld, kutyaól –
keletkezik Igéből,
és múlik lassúdan,
de minden veszteség fölhabzik
hozzád, Uram.
Lélek jő. Puha talpa
fehér álomra szállt,
és a Szűz virradatra
fogan égi királyt.

VII.
A ház előtt csöndesen állt a nyers kő,
hirtelen tolta ki a föld magából,
a legutolsó holdfogyatkozás
után jelent meg még kisded kavics, majd
naponta érőbb lett, fényesebb, gyümölcsszerűbb,
s mint gyönge gránát illatos –
azon a reggelen meglelkesíti
a kertész álmát egy távoli hang
(ehelyt korán van harangról beszélni,
ahogy késő Babilon gongjait
s bálványkísérő ricsaját idézni),
csak állt a hang, eloltotta az álmot,
s háza elé a kertész kibotorkált:
nagy tömböket, ahogy hódít a harmat
a hegytől, az ég éppen válni készült,
borzongató hideg volt, és a kő
bizalmas ragyogása egyre vonta
magához a zavaros árnyú embert,
nem mint kísértés, csak miként rokon
rokont bátorít, kerülj közelébb,
a néma nyelv, az ágbog nemzedékek
alig érthető nagy gesztusával,
színében ott az egyszeri, szelíd nyom,
amit a holddal eltöltött idő hagy
a lények rostján: két világ határa,
és ő is, ő – rostokon átkelőben –
egy húrt pendít az ébredő szívéig,
s a kertész mindent e látás kövébe
pillantva él: strázsánál éberebben.

VIII.
A kivételnek milyen sors jutott? –
Föláldoztad és maradt a szabály,
a szabály tokjából száz gyengeséget
hagytál szóródni (hitvány, mint a fűmag,
és kikelvén viszket, akár a rüh).
De milyen erőt rejtett a kivétel?
Milyen próbákat? Majd a lebukó nap
az áldozat, a sivatag színét
viszi magával, belső délibábot,
letenni késő. Sóhajt a lapályon
elnézegetve gömbölyű kövét a
sírnak, mely csillag Betlehem fölött –
Vedd el kövedet rólunk már, Uram!
Töretésünkbe hullt igéd kovásza,
engedelmes falat leszünk a szájban,
és engedelmes fog, a nyers szabály
pudvás szárán nyammogni, amíg nem
szaporodik meg a nedv a kutakban,
s váras teren túl a szamárpaták
simára járdalt kaptatói mellett
pusztába szóratsz száraz morzsaként,
s nem jön madár, mert jóllakott gyümölccsel,
a kertész nem jön, mert tiltja a szombat,
de tudva tudja, ki tette szabaddá
a hegybe metszett sír bejáratát,
hiszen leélt bölcs töredelemmel
porba ejtett napokat előttünk,
a fák, füvek barátja látva tudja,
mért zárta kő a testet és pecsét?
s a torlaszolt bejárat kinek enged? –
A kertész, ajkán a néma viasszal
jól rágható szabályok közt bolyong –
Két fényes angyallal az oldalán
a megsötétült lelkek városából
otthonos égbe lépdel a kivétel,
tűnik a kőből és a kő is elszürkül
vegyülve milliónyi társhoz,
sziromként szinte.
S maradt a szabály.

IX.
Mintha a valóság csoda lenne.
A szárnyas férfi és a koronás madár
kíváncsiskodik csapzottan a széltől,
látván: a földi célok szaporodnak,
hogy virágban virrad a cseresznye –
Világos lélek, áss itt, ültess és kapálj,
hiszen hazátlan lobban a Közép föl,
s te ágyást kínálsz a gondolatoknak.
Országot a gyepűtől szerezve
a szomszéd: lófej, délről: vonító sakál,
s kövezetlen az út, hol a szerény kör
úgy, dísz nélkül, várja, hogy a holnap
ágat nevel haránt meg keresztbe,
mígnem virág s érő gyümölcs a láthatár:
minden zugából sárgán tátogó csőr
bíbor lángocskát gyújtogathat-olthat.
Az éhes fészket úgy temeted be:
fölötte száraz föld, a nap percre megáll –
Kiálthatol kiáltással a mélyből,
ócsárolhatod a legnagyobbat,
kinek nincs is válaszolni kedve,
mert, ami kívül bűnös, az belül kopár.
Akkor dicsérd a hegybe metszett két öl
odút, ahol szárny és korona korhad.

X.
Keresztbe tették mellkasodon kezed,
mikor csak rebbent, gyöngén verdesett
szíved, mikor csupán oldódni készült
az égi fától és az anyatesttől,
akár két sínt tettek akkor keresztbe,
s a párás akol éjszakáján vénült
koronák vánszorogtak keletről
a fényes jeltől bűvölten vezetve.
Lepelbe burkolt a fűszer éjszaka
orrodban kő és pollen illata,
egy fügefán a csillag kivirágzik
az ablak kicsiny fénykörébe vonva,
a kéz keresztben és a fej körül egyegy
lehelet a szájáról leválik,
tüdeje tágul, és örömmel szokja
a pásztorok, ahogy köréje gyűlnek.
Majd szoptatja, majd dicséri, csatangol
hozzá a három ég királya, akkor
fáradtan ásít, és álomlepetten
szuszog: bárány bárányok sugarában,
az asszony őrzi: kínjának gyümölcse
(mert Éva vétke jóvátehetetlen,
s az Édentől elkerített karámban
nincs áldozat, mely kevesebb Előtte).
Az arany, amit csuklójára pántol
Kegyes Atyja, aki megnézi, távol
a világ rettegett székében ülve
keze magányát vele csillapítja,
az alkotó mosolyt reá bocsátja,
a földi nemzedéké már derűje,
madár után énekel a kalitka,
de meddő, mint a magtalan barázda.
az álom forró délelőttbe nyúlik.
Légy- és bögölyraj kíséri a kútig
a pattogó köveken át a földi
nyájat, pásztort és földi atyát,
aki a víznél sötétlő kovához
lépdel, jó ács, szekercét köszörülni,
és félre is tesz egy darab kovát,
míg a magasban szárnyas férfi szálldos.
A kezdő láncszembe ér az utolsó.
Jászolnyi sír a hegybe vágott viskó,
mikor sem asszony, sem szikla nem óvja
s a Szék előtt nincs homállyal fedett rész,
keze keresztben, s átlép földi nyűgön
az Atyával egy végtelenbe ojtva –
Minek az éve jön? Leskel a kertész,
s szuszog, hogy egy bőrsarút befűzzön.

XI.
Ez lesz kovász: az öt kenyér, a két hal.
Megelégít éhező sokadalmat,
de itt a tanítványok lesik a szót,
fürkészik az Atya titkát: két kezem,
két szemem, két lábam, egy gerincem
működik, ahogy mostanság mondják,
a szív az agy, a körmökig minden,
ami Atyám és Mária révén
ez idő tájt enyémnek mondható –
Kovász és csoda működik kezemmel,
a nép elszéledt, néhány káprázat, ennyi…
a kövezendők később is megkövezvék,
de gondolattal, szóval, cselekedettel,
mikor csontját törik az áldozatnak,
ahogy épen ajánlják
az Atyának a tulok első vemhét,
és a gyönge vért edénybe eresztik:
vétkeznek ők az én igém szerint.
A tizenkét törzset, a csodában
részeltetett népemet felitta
a félelem szivacsa ,s tűnve tűnik
a rettegés vak pórusába, míg
a hagyomány suhintó pálcája sem vesztegelt –
Ezért nem kell életígéret,
ítélet multán újabb alkalom se.
Önnön esélyed ronthatod, Atyám,
naponta játszatván velük: a világ
igéből-sárból mint következett,
de még nem értik, sem ízlésed én –
hogy a ripők naponta újrajátssza
és Lévi törzse dicséretedet,
már tüntetsz véle: létezel, de ok nincs.
Már-már dicsekszel, rettegett Atyánk, hogy
magad őse vagy, és rendelkezel:
dicsőítsen meg fi ú utódod
függvén a fán a délután szavával,
hogy máskor is küldd kedv s szükség szerint.

XII.
A tanítványok mind lesik a szót,
sandítva friss kenyérre és keszegre,
ez a történet azért esik egybe
a békétlenségében szerteszórt
örök arcú és egyvétkű tömeggel,
mert üdvözültek nyelvén válaszolt,
hogy Barrabbást, de nem engem ereszt el.
A tanítványok véle elvegyültek:
a közös ünnep bűvölete vonta,
a félelem, a bűntudat, a konyhalárma
s bor alá falt birkasültek
csábították őket más utakra,
de nem ott végeztetett el az ünnep,
és nem ott jött a kereszt divatba.
Száradj ki, hogyha nem teremsz fügét!
Most nem tudok mást vacsora utánra
gondolni se, mondani se, számra
nem settenghetnek gyógyító igék –
Száradj ki: átkom ennyi semmiségre,
hogy étlen élni: már az semmiség –
a népet és a tanítványt kivéve.

XIII.
Könyörületet kérünk mécsesünknek,
mert elégendnek a kanóc és olaj. –
Szánj meg minket, Uram!
Könyörületet kérünk kertjeinknek,
mert izzó lécek bíborán feküsznek.
Szánj meg minket, Uram!
Könyörületet kérünk a kanócnak,
mert kenderünk nem nőtt idén magasra.
Szánj meg minket, Uram!
Könyörületet kérünk az olajnak,
mert ligetünket vihar szüretelte.
Szánj meg minket, Uram!
Könyörületet adj árva fejünknek,
mert meglopott fád zöldül az időből.
Szánj meg minket, Uram!
Könyörületet adj a hajnaloknak,
mert egyikük fi ad nélkül riadt fel.
Szánj meg minket, Uram!
Könyörületet kérünk a kovásznak,
hogy belevegyüljék énekünkbe.
Szánj meg minket, Uram!

XIV.
Minek az éve jön, kérdeztük Istent,
talán a Patkány éve, talán az évek éve.
Megszólítod a kertben a fát,
fában a múltja-múlt gyűrűt,
a gyűrűben a védett hangokat,
hívod elő szólongató Urunk.
De a harapást mindig a szent szavak
kíséretében tűzre ejtett szőrrel
hárítjuk el, vagy hárítjuk tovább.
A Patkány gyors fogát,
az évek éve szuvas agyarát
vajon ki hányszor szorította szívéhez
szobája vak vizében,
hogy a bűnhődésről legyen mit reszketeg
hangon fecsegjen, mint őszi esők
gyóntatásán az ablak zöld zsaluja.
Fennen fecsegnénk cseppre csepp,
magas székben kuporgó Magányos,
kopogtasd ki a rejtett járatok
hálós szabályát, ahol a hiúz él,
s az aranyifjú alkuját az ördög
küszöbén seperd vulkántorokba –
mert törvény nem marad, mit el ne vétenénk,
ha kesztyűs kézzel sapkás sólymokat
nevel üregi vadász a te nevedben.



*
 
ROSSNER ROBERTO 
MÁRCZIUS NIMFÁCSKÁJA

Szindbád álombéli utazása
I. rész
                                                                        Hommage á Krúdy


Illusztráció: John William Waterhouse: Hylas and the Nymphs 1896


       Midőn a pesti havak visszahúzódtak sértődötten az ódon országutak öles árkaiba, s a magányos asszonyok sóhajtásaiba is vegyült már némi éhes sürgetés – hála a ficánkoló véráramoknak – Szindbád, a hajós is megtért az élők honába, a távol-ábrándok tágas fennsíkjairól. A száncsengők hangfoszlányai tovautaztak a kései bejgli-illatokkal, valamint a zúzmarák karikatúrává szikkadó lino-metszeteivel. Imitt-amott halkan, otthonosan duruzsoltak még a hőt sugárzó, fáradhatatlan villanyos masinák, miként a kiérdemesült adótornyok szokták volt sugározni divatjamúlt, elaggott sanzonjaikat: de az emberek orcája már az új szellők után rángott szilajul, s az első tavaszi pörsenések nyomait lesték mohó férfitekintetek a leányok homlokán.

       – Valahol máma gondoltak reám – kapta föl a fejét Szindbád, ez az őszülő halántékú, tapasztalt utazó, amint egy kóbor légáram megrezegtette a fáradtan bóbiskoló ablaktáblákat, s a közeli Liget felől vihonc ebek pajkos csaholása volt hallható. – Máma valakinek átsuhantam a szívén – az utazó piros bort mélázott ajkai közé, s beletöprenkedett a közel s távoli múltba, hogy vajon ki-lánya, mely üdvöt hozó hableány–tündérke gondolt felőle valahol valamit.

       Szindbád ekkoron érett és bölcs plüssmaci volt már, aki nagyon is szerette időnként gondolatban végigsimogatni a letűnt időket. Értő szemmel vizslatta a múlt lassan változó tenyérvonalait, hátha megfejtheti az örök túlélés jelszavát, számkombinációját. Gyakorta gondolt úgy magára, mint potenciális nagy túlélőre, s ilyenkor halkan, keserűen nevetnie kellett: egy magányos szirtet látott, mely társtalanul állong a vizeknek peremén, s ha időnként meglátogatják is őt valamely hullámok, hogy hűsítsék izgalmát – másnapra azok mindegyre elapadnak mellőle. E hullámok némelyikét laposnak, kedvesen locsi-fecsinek találta a magában strázsáló, ám sohasem ítélte azokat értéktelennek: gyors, könnyű kéjt hoztak, és hát – mint tudjuk – ennek is megvan a maga bája. Más áramlatok azonban mélyek és igazak voltak. Letűnt nagy viharokról, érzelmi kataklizmákról  regéltek, intenzív és impulzív alámerüléssel voltak csak áttekinthetőek  – a szirt ilyenkor tobzódva és tajtékok közepette tapasztalta meg a mindenség ígéretét: könnyek ízét érezte, a fájdalmas öröm e titok-fűszeréét, s kihallotta lecsengett örömsikolyok és legbensőbb jajveszékelések horror–csilingeléseit.

       – Ha, valamire bizton számíthattam egész életemben – gondolta Szindbád – úgy az, férfitársaim hazug hűtlensége volt. Ezen jeles férfiúk gyakorta dicsekedtek kacagva a hajósnak az ilyen-olyan hódításaikkal: a késztető muszájról prelegáltak, az ujjak begyében csiklandó ellenállhatatlan ingerről, s a trófeagyűjtés egyéb kényszerítő jellemzőiről. Szindbád mindannyiszor mosolyogva bólogatott ennyi sületlenség hallatán. Elnézegette e vitézeket: nívótlan, kakas-léptű, összenőtt szemöldökű, hidegen izzadó tenyerű, nyomorult hímringyókat látott, akik a szeretést csak játszván, a szerzés, a sebzés, és a szerencsétlenné tevés ördögi triangulumát csépelték – a hajós éppen elég kisírt szemű, csalódott, sőt megkeseredett asszonnyal találkozott e dicső ,,championok” munkássága nyomán: hamiskártyások keze nyomát gyógyíthatta bensőségesen simogatózva, az éppen nála hospitáló ifjú leányokon.
  
       Az utazó a melankóliát, mint bársony kaftánt viselte a halál útvesztőiben, ahol félálomba szenderegve bolyongott, mígnem egy távoli, gyönge hívás visszaparancsolta az innenső partra, hogy leányok leheletében s asszony-kacajok langy élet-vizében megmerítse arcát. Szeretett nevetni Szindbád, s tudott nevettetni, éppen ezért nekilóduló hévvel hamvas piros bort hörpintett újólag, s belécsudálkozott az alkonyatba: – Valakinek máma keresztülosontam az álmán. – A hajóst az utóbbi években három zsenge orca közelsége vigasztalta időnként, s ő mostan végiggondolt e kisded trojkán, hogy végre tisztán lásson.

        – Az, kinek két szép gyermeke vagyon, nem gondol mostanában rám, az bizonyos – tűnődött elmerengve. Egy szilveszter-éjen történt, hogy eme kedves kedvese a hajósnak megismerkedett volt valamely jóravaló, szimpatikus mérnök-emberrel, s azóta szükségképpen elmaradtak látogatásai. Szindbád szomorú-bölcsen örült e hirtelen boldogságnak, vagy legalább a boldogság ígéretének, amely elmaradt asszony-barátja osztályrészévé leendett mainapság. – Bocsásson el, s bocsásson meg nekem, Szindbád! – szólott utószor a parázsló szívű asszony – Ön mindig is szép emlékem marad, s most már mindörökre egyik hőse lesz legizgalmasabb ábrándjaimnak. Mert tudja meg, Szindbád, hogy a nők, midőn ha magányosan megébrednek éjjelente, a visszaalvás érdekében különös praktikákhoz folyamodnak (amely tevékenységek ehelyütt nem részletezhetőek …), és amelyekhez jól jönnek a letűnt életpálya sikerültebb jelenetei, m int afféle álom-piktúrák. Fogadja tőlem búcsúajándékként ez intim vallomást szívesen! Isten Önnel tehát, szerelmesem!

       – Isten veled, jó asszonyom! – sírt utána száraz, köhögésnek álcázott zokogással Szindbád. – Az érett asszonyiság föltétlen dicsérete voltál, hamvadó életemnek eme furcsa szakaszában.

Szindbád nem emlékezett, hogy valaha is könyörgött, vagy térden csúszott volna a női kegyek iránt. A kezeket, amelyek visszahúzódni kívántak tőle – el tudta engedni úriember módjára, vita, harag és veszekedés nélkül. Egy kissé ugyan belehalt e búcsúzásokba, de tapasztalt lévén, tudta, hogy az élet apró boldogságok és kicsinyke halálok sorozata. – Minden, minden csak tanulnivaló, ami átélhető – bólintott az alkonyi tábortüzek álmodozója.

       – Erdélyország Hollófekete Démona – szokta volt becézgetni a hajós, másik, igen kedves asszonybarátját, aki immáron hosszú ideje volt szerelmes – valaki másba. Valaki más egy óceánnal arrébb lakozott, s úgy negyedévente egy-egy hetet töltött Európában, néha pár napot Magyarországon, üzleti ügyben, vállalati pénzen, nívós szállodában. ,,Közép–Európai Rezidens’’ – ez volt a hangzatos elnevezése a valaki más beosztásának annál a világkereskedelmi cégnél.

       – Rezidens – sóhajtott föl Szindbád. – Az én időmben bizony még vigécnek nevezték az ilyen kereskedelmi utazót, ha pediglen lovakkal kufárkodott, akkor kupecnek, jó esetben lócsiszárnak. Hiába, változnak az idők – mondotta a hajós, s az utolsó korty piros bort is kisajtolta, annak opálosan zöld butélia-fogságából. Pedig bizonyos foglalkozások nagy becsben álltak a Szindbád szemében. Kalaplevéve, fejét tisztelettel meghajtva állott a földműves, a szövőnő, a tanító, a lelkész, a gyógyító doktor, a költő és a könyvkötő mester előtt. Szerette még a hajnalban őérette serénykedő péket, a korcsmárost, a vidám rumszagú matrózt, valamint a derék ácsot és kőmívest. Tudósnak tartotta, s fölnézett a vincellérre. Örök szerelem fűzte az ápolónőkhöz, a szakácsnékhoz, a porcukros ajkú cukrászleányokhoz és a piaci kofaasszonyokhoz. Nem szívelte a rőföst, de eltűrte, miként a katonát, a fináncot és a könyvelőt.

       Voltak azonban olyan pénzhajhászó foglalatosságok, amelyek művelőivel szemben kivételes averziója volt. Spekulatőrök, politikusok, bankárok, fiskálisok, bukmékerek és adósságbehajtók állottak a hitványok eme listáján. Sehonnani élősködőknek tartotta, és okádni bírt volna az olyan bohócoktól, mint a terapeuta, a rendszergazda, a sztájliszt, a fejvadász, a bróker, az agykontroll- bűnözés vámszedői, a pilótajátékok szervezői, a díler és a szoftverfejlesztő. – Takarodnátok el dolgozni, csibészek – toporzékolt – mindjárt másképpen föstene szép országunk! – Szindbádnak Jose Ortega y Gasset, a nagy spanyol gondolkodó jutott eszébe, ki a XX. elején előre vetítette annak rémét, hogy e század a tehetségtelen, ostoba tömegek lázadását, hatalomra jutását és uralmát hozza majd – az intelligencia és az arisztokrácia ellenében.

       Hasonlóképpen már-már fóbia-szinten tartózkodott Szindbád bizonyos tárgyak érintésétől, sőt egyáltalán, azok tudomásul vételétől. Párvenü cafrangnak tartotta például az arany nyakkendőtűt. Ő maga nyakkendőt sem viselt életében, nem sikerült rájönnie ugyanis e rongydarab funkciójára. Sápadt lesajnálással tekintett az egymást konvencionálisan és konfekcionálisan majmoló kravátlis uracsokra, s komolyan aggódott azok szellemi képességei miatt. – Ha fázik a kis huncutok nyaka, miért nem viselnek sálat, ha pedig le szokták volt enni magukat, miért nem kötnek pártedlit a nyakukba – ugyan hány csöpp kelkáposzta főzeléket képes fölfogni egy ilyen kis vacak nyakkendő? – morfondírozott időnként. Ótestámentumi haraggal gyűlölte, a mindenki által szent ereklyeként markolászott mobil önfontosító kézikészüléket. Gyakorta látott vacsoraasztal mellett négy embert egyszerre el- és kifordulni egymás társaságából, hogy udvariatlanul és teljesen fölöslegesen beszélgetésbe elegyedjenek négy másik, jelen sem lévő illetővel, akik talán, éppen ezért, szintén el- és kifordulni voltak kénytelenek a saját környezetükből. – Még megérjük – aggódott Szindbád – hogy az emberek áperté, egymás lélektükrében megmártózva nem lesznek többé sem képesek, sem hajlandók beszédbe elegyedni – pardon!: kommunikálni – hiszen beszélgetések már amúgy sincsenek. A hajós súlyos neveletlenségnek tartotta, hogy emberek, másoknál vizitálva is maguknál tartják önfontosítójukat, hogy ottan hívásokat fogadjanak, sőt kezdeményezzenek más távollevők iránt. Még nagyjából megértően viseltetett viszont, az úgynevezett menedzser-kalkulátor nevű készség irányában. – Elképzelhető olyan szituáció – gondolta elnézegetve az önelégülten bizgentyűket nyomogató baromarcú kalkulátor-tulajdonosokat – amelyben, egy már amúgy is túlzsúfolt napba a kötelező aerobik-viháncolás, egy ad hoc jellegű casting-interjú és az új BMW null–kilométeres olajcseréje közé be kell iktatni, mondjuk, az édesanyjuk temetését. Ilyenkor – ez belátható – nyilván szükség van egy ilyen készülékre.

       Holló-daimonjával Szindbád, úgy két év előtt találkozott egy társaságban, ahova régebbi asszonybarátai iránti vonzalom vezette régóta magányos lépteit. A démont borközi, fölengedett hangulatban ismerte meg.

       – Azt hallani, hogy Ön, Szindbád úr, tudós, olvasott ember, tanár és költő, ánglus versezetek általültetője a magyar nyelv szent televényeibe – egyszóval művész, ha igaz – telepedett melléje a kíváncsi hölgy csillogó szemmel, s orcája hirtelen támadt rózsái miatt némileg feszélyezetten.

      – Már amennyire – ismerte be a hajós, és rutinos mozdulattal magához ragadta a skót felföldek szabad prédaként éppen ott időző lelkét – egy üvegcse whisky alakjában.

       A hollócskáról kiderült, hogy Erdélyország legtávolabbi városkájának legfélreesőbb utcácskájából való, ahol az önmagával várandós külső-belső sötétség misztérium-árnyai uralkodnak mindenek fölött, ahol minden szónak és gesztusnak több értelme s évszázados múltja van, ahol a magyar nyelv romlatlan és dúsan termő, mint egy álombéli szőlőlugas, ám ahol még a gyermekmondókák mögül is alvadt vér savanyú illata árad. Az ifjú holló-leány hamar ráébredt, hogy ő, környezetével ellentétben, valóságos kis mindenevő, már ami a betűket illeti – könyvet könyv után falt fel, s midőn a városi könyvtár megadta magát mohó éhének, akkor áttelepült – helyi szóhasználattal: kijött Magyarországba.

       – Az e honban föllelhető könyv- s folyóirat-özön el-, s megszédítette a hosszú hajú, markáns arcélűen is hihetetlenül vonzó harmincéves démont, de olvasóval, olvasott emberrel alig is találkozott. A szállodában, ahova munkája kötötte, többnyire ukrán és román kocsihajtók, mogorva üzletemberek és más efféle gengszterek lakoztak. Szellemi partnerre még csak véletlenül sem akadt közöttük, a Szindbád nyakába éppen ezért már az első este belékapaszkodott: mi az adoráns?; mit jelent a népi szürrealizmus kifejezés?; hogyan értsem, hogy ameddig gótika, addig Európa; mit keresett Luis Bunuel Mexikóban?; tényleg Shelley felesége írta a Frankensteint, miért nem maga Shelley?; mi volna az összefüggés a rózsakeresztesek, szabadkőművesek, templomosok, katárok, albigensek között?; mit jelent a Rózsa neve regénycím? – és így tovább, egy egész éjjel által. Szindbád kéjesen lubickolt – hazai pályán érezte magát, s a whisky is elfogyott.

*

        Azon a hajnalon Szindbád, a hajós, hazaevezett új ismerősével P. utcai odújába, mert azidőtt még csak álmodott épülő Svábhegy-lejtőn megbúvó kicsiny rejtekéről, amelyet gondolatban mindig így becézett: ,, Il Palazetto Rosabella’’ Ezen a titkos becenéven: ,,Rózsabimbó-palotácska’’ – elmosolyodott olykor, s gondolatban mindannyiszor hozzátette: – Nem ródli, de nem ám! – s ezen újra kuncognia kellett. – Na ezt fejtsétek meg, félnótások! – gondolta elégedetten.

       Midőn a P. utcai kicsiny lak magába szítta őket, s a szomszéd Liget koránkelő madarai első pittyegéseikkel üdvözölték az éjszaka legalsóbb fiókjából előkúszó, halványlila fényből szőtt, pókháló finomságú kasmír kendőt – az angyali démon lecövekelt az utazó delikát könyvtárában. Idekapott, odanyúlt, szemezgetett, mazsolázgatott, és – különösképpen a verskiadványok polcrendszere előtt – egy-egy ritkábban előforduló kötetre lelvén, halkan föl-fölsikoltott.

       A hajós, noha gondolatait már egyéb kéjes sikongatások ígérete vezérelte – türelmesen mosolygott. – Igen – mondotta – Updike verseket is írt. Joyce és Larry Durrell szintén. – Megígérte pazar hollócskájának, hogy bevezeti, mintegy kézenfogva a mozgókép és a literatúra világába. A pamlagra heveredvén végighallgatta az ifjú nőt (hallgatni, sőt meghallgatni igazán jól tudott), a fejét csóválta Mr. Rezidens szomorú történetén, együtt sajnálkozott a démoni angyallal a ritka randevú-alkalmak miatt, majd az egyik mélyebb sóhaj alkalmából, ugyanazzal a lendülettel kihámozta a leányt ruházatából.

       Szindbád mindenféle nőket szeretett már tizenöttől ötven évesig (sőt egyszer megadatott neki egy ifjú amazon-szerető, dús bozontú, kugligolyó-kemény cicikkel, aki tizenhétnek hazudta magát, s mint kiderült, csak tizennégy és fél éves volt, míg egy másik, föltűnően jó karban lévő világbajnok hazudozó negyvenhetet állított, s bizony jócskán elmúlott már ötvenkilenc is). A hajós minden egyes nőben, aki megajándékozta, kitüntette őt közelségével, talált valami szépet, valamely szeretni valót. A démonban az üde feszesség és az asszonyos megereszkedettség egyfajta különösen bájos elegyét lelte.

       Az utazó a gyöngéd testbeszéd megszállottja volt. Tenyerével és a csókjaival vágyta mindenek előtt bebarangolni a nők test-univerzumának elrejtett, elhanyagolt tájait. Mindennél jobban szerette női hajlatokba fúrni az arcát, s ottan észvesztő hosszan csókolhatni minden hozzáférhetőt. Lassú, finoman érintő, páradús nyelv-suttogásokkal tette mindezt, s leginkább a maga örömére, bár szívesen látott ilyenkor furcsán ránduló hasfalakat, önkéntelenül megemelkedő csípőket, ívben feszülő derekakat, s hallgatott számára oly kedves hangokat: a sóhajoktól, a tompa nyögéseken által – a csillagos egekig. Jaj Istenem!

       A hajós megütközéssel tapasztalta időnként, hogy a nők egy része, a közelség eme felkent pillanatában, szinte azonnal elhárítja a próbált ínyenc ez irányú buzgalmát. – Szindbád úr – fogalmaztak szinte egybehangzón – én készen állok arra, hogy az Öné legyek, hogy magamba fogadjam Önt, hiszen érzem meredezni ez irányú igényét, ám kérem, hogy engem ekképpen ne csiklandjon, mert ettől nekem csak nevethetnékem támad! – A mesék vándorában egy világ omlott össze ilyenkor. – Hát igen, a szex-kultúrák eltérő volta – töprenkedett a megunhatatlan nők bejáratott kispárnája. – Tehát – faggatta türelmesen, bátorítón simogatva a megszeppent hölgyeket – a férfiak, kik előttem jártak-keltek a szívek kerengőjén, nem művelték ezt a finomságot? – Nem és nem – volt a válasz – az a felhevült vadállat (s itt gyakorta egy-egy konkrét név következett), ledönt, rám mászik, s hősileg iparkodik. Az, nékem fájdogál leginkább. – Szindbád fölsóhajtott. Vajon hanyadszor hallja e keserű szavakat? Szoprántól altig mennyi, mennyi szólam, s mindegyre ugyanaz a motívum. Akár egy olcsó celluloid-varázslatot, könnyen maga elé tudta idézni az unalomig ismert scénét: a libazsíros hangú bájgúnár-ömlengést, a mellek ügyetlen és gyöngédtelen, két-háromszori töf-töf jellegű markolászását, mint előjátékot, a kivont szablyával elővezetett rátarti pózolást, a kérlelhetetlen hanyatt döntést, a száraz, erőszakosan gyüszmékelő üzekedést, az elmaradhatatlan, szánalmas verébhajszát, s végül a fuldokló halálhörgést, majd a drága női testre történő verítékszagú rázuhanást. S mindezt, míg az óra mutatója – de nem ám a megfontolt kisebb, hanem a sudár, libbenve szálló nagymutató ötről hatra ér. A legtöbb intim együttlét, amelyről hallomásból, a nők panasz-szavából értesült, bizony nem volt egyéb, mint az engedékeny asszony-testek segedelmével végbevitt szexuális ürítkezése a ,, természet koronáinak’’.

       – Jaj, Szindbád – sóhajtotta az elvarázsolt éjek egyik-másik éj-madárkája. – A szerelem gyönyörű, csak ez a mocskos, megalázó és fájdalmas csúnyaság ne volna ! – A hajóst újra és újra elöntötte a feladat, a tennivaló édes borzongása. Sok-sok hónapjába, megannyi összebújós, halk és bizalmas beszélgetést is magába foglaló tanító-foglalkozásába került ilyenkor, míg végre rávezette, ráébresztette soros szűzi kedvesét az efféle, általa javasolt örömök kötelező jelenvalóságára. Nem is nagyon lepődött meg, hogy ekkor viszont választott hölgye látnivalóan megfiatalodott, arca mohón kigyúlt, szeme – most már mindhalálig – csillámfényű lett.

       Erdélyország kíváncsi, rajongó holló-varázslatú leánya szerencsére örömmel és hálásan fogadta Szindbád becézgetéseit, bár – s ez tapasztalati tény, mondhatni: faktum – nincs az az egészséges asszony, ki ne gyógyulna tovább, ha értő, türelmes, gyöngéd, de kellően malac partnerére lel.

       – Mégsem ő az, ki rám gondolt ez éjjel – vélte mostan Szindbád – hisz már ő sincs asszonyként a közelemben. – Erdélyország kis hollómadara fátumszerű magabiztossággal azt a reménytelen és jövőtlen szerelmi kapcsolatát kívánta folytatni inkább, s a hajósnak ismét a dolgok szomorkás, főhajtásos tudomásulvétele maradt. – Én már csak úgy jövök Önhöz, mint barát-barátja. Ön volt nékem a tündökletes szellemi Asylum, s a másik mindörökre felejthetetlen gyógyító ispotály. Isten Önnel, szerelmesem! – mondotta búcsúzóul az ébenhajú, rögmagyar álom-valóság. – Gyógyultan távozott hát ő is – sóhajtotta Szindbád, miután betette az ajtót hölgye után, majd szaracén kardjába lassan beledőlt.

       Midőn az est beömlött, egyetlen hosszú, véget nem érő cseppben, lassan fellobbant a közvilágítás, s az utcán gyereksereg zsibongott hazafelé lódulóban. Szindbád az ablakhoz lépett szótlanul, kibámult a Liget felé. Csüggedt, múlt évi avar-leveleket látott, mint alusznak meddő álmokat savanyún, pedig tovább már nem öregszenek, elsöprik őket a füstszagú szelek. A parkban fel-feltünedeztek az első bátrabb szerelmespárok. Tétován, de duzzadt kíváncsisággal méregették a hideg padokat, hiányolván a rejtelmesen elrejtő lombozatot a bokrok öléről. A hajós szíve minden melegével szurkolt nékik, s csak azt bánta, hogy nem lehet tanúja a szívek egyesülésének. Sóhajtva csukta be az ablakot, s elgondolkodott saját, nőkhöz fűződő viszonyáról. Szerette a nőket, s azok időnként viszontszerették. A hajós sohasem értette igazán, hogy miért keresik társaságát az asszonyok. Néha, midőn tekintete egy gonosz tükörbe tévedt, elrévedt a nők különös ízlésén. Magát nem találta sem vonzónak, sem érdekesnek, sem különlegesnek. – A nők – gondolta – talán ösztönösen megéreznek valamely nekikvalót, amit mi, ostoba férfiak nem is sejtünk magunkról.

       Nem sokkal ezután Szindbád, aki mindig is szerette volna mélytengeri búvárként megtapasztalni az ösztönélet irányító áramlatait, azt álmodta, hogy bebocsáttatást nyert a női lélek honába. Fényűző, oszlopfőn szunnyadó ragadozó madarakkal díszített szálákon vezették által egy olyan úton, amely nem a lábak útja. A falakon férfi arcképek, s mosolygó, boldog gyermekek portréinak galériája, takaros házak, tiszta otthonok képei, valamint külországok nagyvárosainak, tengerpartjainak holografikus pillanatfelvételei voltak láthatóak, a sikeres életút stációi. Az utazó bólogatott, s már éppen elnyomni készült egy ásítást, mikor is egy lépcsősor következett, s borzongatóan izgalmas aláereszkedés. Bolthajtásos, zegzugos pincerendszer tárult föl alant, az eltitkolt dolgok, be nem vallott vágyak lerakatai. A hajós szapora pulzussal, csillogó szemmel pillantott körül. Meglepve tapasztalta, hogy – legalább is álmában – bizton eligazodik a bonyolult labirintusban, ahol a falnak támasztva, föltekert iskolai térképek gyanánt, elfelejteni való emlékek várakoztak. Dunsztos üvegekben gondosan eltéve, barátnők és kolleganők irigysége úszkált a káröröm spirituszában, míg fölcímkézett tégelyekben és tubusokban tilalmas csókok íze álldogált a polcokon boldog összevisszaságban.

       Ha voltak is ottan füvek a férfierő megkötéséhez, ha főttek is mérgek és gonosz ital–varázslatok kékes bunsen-világok fölött – Szindbád semmi ilyesmit nem talált. A szomorúság és a kielégületlenség, mint kicsiny nippek csüngtek az elfolyó idő nikli óraláncán, kézhez simuló aprócska iszákokban talizmánok és szív alakú dunai kövecskék őrződtek szerelmi zálogok gyanánt, míg megkopott porcelán szelencékben föllelhetőek voltak bizonyos különös ízű drazsé-találmányok – a szemmelverés, s a gyermekhalál elleni áfiumok. Elmaradt mennyegzők, diamant-könnycseppjei csillogtak hosszú hajszálakra fűzötten – márpedig köztudott, hogy minden, a nők lelkében alvó könnycsepp egy-egy elmulasztott ünnep. A tegnapokat idéző, enyhén pállott levegőben, valaha eliramlott korhely hűtlenek végső, búcsúképpen elsuhintott, bántó ostorcsapás-emlékei szállongtak, akár az ökörnyál.

       Az utazó nyikorgó, parfüm- és dohányszagú szekreterek mélyén Leszbosz szigetéről érkezett egynémely anzixra lelt. Rúzsfoltos likőröspohár nagy műgonddal elcsomagolva, klipszek, brossok, és más bizsutéria, melyeket egykor viselőjük, egy másik drága hölgynek nyújtott át, mint üzenő prezentet. Összegyűlt levélrészletek, naplóból kitépett, s szétszabdalt, vérzőszívű papíroldalak hevertek félrevetve egy termetes ruháskosárban. Nevezetessé gyűrött papírzsebkendők préselődtek lejárt, betelt, a kicsiny veres kereszteket, s ikszeket, valamint titkos karikákat, strigulákat mindegyre őrző naptár-könyvecskék behajtott sarkú lapjai között. – Vajon miért képtelenek a nők kidobni mindazt, ami a múltjukhoz, már valaha begyulladt kullancs-harapások emlékeként sem kötődik? – töprengett álmában a kivételes helyzetű fölfedező. Valahol hátul, a legtávolabb a fénytől, telizokogott kispárna-huzatok száradtak szomorkásan egy nyikorgó kötélzetű, kopottas fregolin. A legeldugottabb sarokban, a többé soha újraolvasni nem kívánt regénykönyvek oszlopai mögött, egy lepecsételt csapóajtóra lelt a kíváncsi kalandor, s hirtelen belésápadt a felismerésbe: tudta, hogy hova vezet ama rejtek-út.

       Szindbádban felötlött a férfitársaságban gyakran hallott vélekedés, erről a titkos, felszentelt helyről, ahová mostan álmában belépnie szabadott. A hitvány férfinépség, sőt sajnos néha még a poézis ködlovagjai is úgy vélték, hogy ezen a helyen legalábbis a fekete–mágia igéi fogalmazódnak örökkön – a férfiak ellen bevetendő; hogy a női lélek zsúfolt és rikácsolástól hangos, mint egy városszéli tébolyda; zűrzavaros, mint a falusi vándor–vurstli, vagy éppenséggel farkasordítóan hideg és kietlen, mint a határvidéki vasút várakozásépületei, melyeknek váltóőreire rálőnek időnként a részeg vadászok, mert medvének nézik őket a téli uniformis bundázatában.

       Szindbád egy vak lóért sem reagált volna ezekre a szeleburdi eszmefuttatásokra. Élő emberrel ő erről a tárgyról nem óhajtott kvaterkázni, a holtakkal pedig – jó ismerőseivel – kik nagy számban rótták az éjszakában a pesti flasztert, vagy hajoltak át kíváncsian a kisasszonyok válla fölött, midőn azok levelet írtak szerelmesüknek, nos vélük nem kellett sem erről, sem egyébről diskurálni, hisz azok már mindenek tudói.

       Álmában Szindbád a csapóajtóra gondolt. Mennyire magától értetődő, hogy a Mindenható, a végső kérdésekre adandó válaszokat a női lélek bugyraiban helyezte el. A hajós zseniális húzásnak, ,,isteni’’ ötletnek tartotta, hogy nincsenek kiemelt, felkent, titokhordozó Vesta-lányok, vagy Isten-aszonyok a való világban. Éppen ellenkezőleg: minden nő a Teremtésben ott őrzi lelkében a legfontosabb üzeneteket. A szappanoperák egyszerű gondolkodású elcsüggeszthetetlen rajongója; a leggörbébb hátú rőzsegyűjtő anyóka;a pazar és finnyás belvárosi doktornő; a festett orcájú szilikon-hazug lepedőakrobata; a fogatlanul pipázó cifra cigányasszony (ki a tenyérvonalak labirintjának olvasgatásakor már-már elárulja magát); a levendula-illatú kedvesnővér valamely klastrom kertjében, de éppúgy Szindbád kedvence: az újlipótvárosi mélyérzésű zsidóleány, kinek öröme az etióp siratóasszonyok bugyborékoló nyelvtrillázásához hasonlatos (Egyiptomban ,,zagreet’’-nek nevezik e hangzatot); a lakótelepi kislakásában egyedül túlélő elhagyott harmincas; az ábrándos tekintetű diáklány, kinek húsa harsogó, akár a zöldalmáé, ám intim ékszereket visel, s ismerője már egynémely tutiságnak; a büszke és rátarti szingli s végül a visszeres lábú fáradt díjbeszedőnő, mind-mind egyazon mértékben letéteményese az isteni kinyilatkoztatásnak.

       Az utazó ismerte a tudomány némely újkeletű felismerését, így tudta, hogy asztronómusok, s a mély csillag-űr egyéb tudós fürkészői ,, féregjáratnak’’ neveznek bizonyos, a más világokba párhuzamos univerzumokba vezető asztrális alagút–nyúlványokat. Szent meggyőződéssel hitte, hogy a női lélek pontosan ilyen szakrális átjáró, melyen keresztül a beavatottak és a kiválasztottak átjárhatnak más időkbe, s helyekbe, valamely kivételes, kegyelmi pillanatokban. – Ám erről ne többet! – gondolta a hajós, s kipihenten, derűsen ébredt élete legnívósabb és legkülönösebb álmodásából.

*

       Szindbád mostanság visszavonult, magányos úriember volt, aki szívesen mutatott hűséget, valahányszor asszony-partnere akadt az élet nevű végtelen társasjáték komisz hétköznapjaiban. Öröm- és hálakönnyek közepette emlékezett boldog, évtizedes házasságára, amidőn nem volt más nő az életében, de még csak a gondolatában sem. – Hiába, a körülmények elszakítottak tőle. Ó, a körülmények hatalma! – gondolta elkeseredetten, és dühödten csörömpölt egy üres palackkal, némi piros borért matatva – mindhiába.

       Azóta, hogy házassága odalett, több asszonybarátja volt, de társa nem. Az összetartozás érzése – midőn úgy mérjük a nincset, hogy nemrég és nemsokára … – szívének űr-hidegében ez a hiány kongott a legkegyetlenebbül. A hajós mindazonáltal türelmes volt, azaz bolond. Úgy vélte, létezik az életben egy szentháromság, amely nem vallásos fogantatású: SZERETET, ODAADÁS, ÖNFELÁLDOZÁS … (Szindbád leginkább ánglus nyelven szerette e szavakat: Love, Devotion, Surrender …). Ez volt az ő legtitkosabb hitvallása.

       A világegyetemet Szindbád a nők számára teremtett helynek vélte, s a férfiakat csupán kiegészítő szükségszerűségnek. – Az nem lehet véletlen – gondolta – hogy a férfitenyér homorú, hisz az ekképpen kiegészítése a női kebelnek. Az anyatermészet efféle rafinált ördöglakat-üzenetekkel fejezte ki a teljesség iránti igényét, hogy egységbe forrjon, ami összetartozik. – Gondolatban a hajós elcsemegézett a női test egyéb csatlakozási pontjain, ezért pamlagán hátrahanyatlott, szemét lehunyta, hangját a mélyebb regiszterekbe vezényelte, s elkezdte felsorolni, a bármely átlagos női testen fellelhető hétszázhetvenhét erogén pontocska nevét. Szindbádnak ez mindennapos zsolozsmája volt. Ad Majorem Dei Gloriam!

       – A szépség – tűnődött imáját befejezvén – minden szépség alapvetően nőnemű. A táj, a szivárvány, a zene, sőt még a jól sikerült tárgyak is. Eszébe ötlött a tavaszi jelmezében festőien feszengő Poprád folyócska. Kisleánynak látta, cserfes kis vadócnak, szapora locsogású dédelgetni és becézgetni való édes kis veszedelemnek. A gyönyörű Duna folyót is asszonyszemélynek találta visszarévedezve, delnőnek, ki lustán elnyújtózva, kitárulkozva fekszik az alkonyi fényben, midőn még az árnyak is megnyúlva pirulnak az eltitkolt kívánságok hallatán, s az örök szerelem-éhség mirákuluma feszíti-keményíti a leghűségesebb mellbimbókat is. – Az sem lehet véletlen – gondolta – hogy még a muszkák, ez a misztikumra hajlamos költői vénával áldott-vert népség is Volga-anyácskának nevezi szent nagy folyamát.

       A Tabánt is nőnek látta az utazó, kinek elképzelt sarkantyúja sokfelé megpendült már, s taraja is ágaskodott eleget a legkülönfélébb helyeken. A Tabánba túlérett szépasszonyt vélt beleképzelni, mégpedig azt a sokat próbált, fanyar és enervált, elomlón kihívó típust, akivel mindent szabad, sőt meg is kell cselekedni, egészen a fájdalom fortélyának narkotikumáig … – Szindbád a puszta gondolatra a saját nyálát kis híján félrenyelte.

       Alkonyórán, különösképpen nyáron, záporeső után, gyakran elcsudálkozott a hajós a szivárvány-íveken, s a fények mineműségén. Összehúzott, kéjenc-mód éber szemekkel kísérte az árnyak előosonását, s ilyenkor hosszú, hullámzó, libbenő női ruházatok suhogását vélte hallani a belső fülével, mely érzékszerv minden széplélekben kialakul idő múltával. Mint égi tünemény, ott rejtőzött egy kevéske, mintegy órányi időszak, mikoron a nyugállományba vonuló Nap valamely titkos, földöntúli ragyogással, pazarló kezekkel szórt, laposan elnyúló sugarakkal búcsúzott az érdemtelen világtól.

       Egymás kezét szorongató szerelmesek ilyenkor vadásztak a híres zöld sugárra. Színek és formák e percben suttogva kiadták magukból a teremtés végső, a túlélőknek szánt üzenetét – az arra érzékenyek igaz gyönyörűségére. Szindbád tudta, hogy kép-írók, s egynémely szó-piktorok ,,mágikus órának’’ nevezik a természet e vétlen optikai csalárdságát.

       Az édes visszarévedezések kósza vándora, ki részese volt már biblia-setét éjben véghez vitt titkos randevúknak, gyertya-világnál elsuttogott vallomásoknak, pirkadatkor végigélvezett folyóparti öleléseknek, s az első hajnali, szűz fények által körülderengett asszonyvarázslatoknak, amely mozdulatok a szerelmi, árboc-típusú ébredések gyakorlott, jóleső citátumai – úgy vallotta, hogy semmilyen napszakban sem lehetnek szebbek a női orcák, hajzatok és szembogarak, mint éppen a mágiák alkonyóráján. – E fényszögek s a megnyúltan bezuhanó fénypászták – gondolta – az én leghűségesebb, legcinkosabb barátaim. Nyilvánvaló, hogy valamely felsőbb lények hajlítgatják a fényesség sugarait játszin, a művészfélék egyetlen földi fizetségeként.

       A zene, ó, a muzsika egyértelműen nőnemű érzemény volt a korosodó hajós érzékei szerint. Piros orcájú, lenszőke leány a polka, kibomló hajú, sudár, hosszúcombú éjtündér a valcer, titokzatos femme fatale a Czerny-melódia, összeszorított ajkú, egyenes derekú, domina ízlésű műlovarnő a manézs-muzsika. Még a verbunk, ez a definít kandúr-zene is nőiségtől izzott – Szindbád felgerjedt szarvasbikák magakellető nász-elő-vircsaftját látta a táncosok vergődésében.

        Sokat gondolt Szindbád, apjának kicsiny aranyórájára is, amelyet egy pufajkás, hangos, bűzlő és ideges katona ,,kölcsön vett’’ apjától valamely háború utolsó napjaiban. Az ázsiai arcú zabráló barom nyilván még aznap túladott – vélt haszonnal – zsákmányán. Valószínűleg sosem tudta meg, hogy mit tartott a kezében darab ideig a megszállt város romjai között. A csudálatos szerkezet, egy Patek Philippe Calatrava, melyet egy diszkrét családi manufaktúra álmodott-készített a kálomista Genfben, egyértelműen férfi óra volt, ám szépsége, kidolgozott, kiérlelt, cizellált volta mégis hatalmasan és diadalmasan a nők szépségéről énekelt. így viselőjét, tulajdonosát, mint a nőket jól szerető s mindenek fölött értékelő férfi-egyedet mutatta be – a hátramaradt fényképek tanúsága szerint.
 

*



GYARMATI  Gergely: Kannaváró



Olyan, mintha értelmes szöveg lenne, nem? Vagy talán inkább csak zene ez?...


Borsmátó helyén fergeteg indiótó
Salavassal forró kranáter andalog
Lépten-nyomon lekellettek
Mentek a liobálba
Kövéren, seresen, bajadán szelt a Zog.

Sapállattól csalinásig kevés a tolladó
Levelébe fojt reggelente a nehéz altalány
Barna triórák erre ne rettenjetek
Fakiodár kell ide, nem bél
Mert öreg valahány




Anyuka


Gyermekkorom, édesanyám, gobelin


Anyuka ott ült a szövőszék előtt.
Szemüveges lett egy szerda délelőtt.
Mikor így megláttam, még aznap délután,
azt mondtam magamban: no lám, no lám!

Kézben nehéz villa, hogy azzal üsse le
szálanként színeit, így lassan lett tele
formákkal a széles, nagy fonal-plakát,
amit anyuka nézett szemüvegén át.

Voltak ott királyok, égbolt, és kerék.
Az égbolt néha zöld, a kerék néha kék.
Eltöprengtem olykor, miért olyan kevés,
amit anyuka egy nap fonal-falába vés.

Végül bámultam csak a finom kárpitot.
Színt a színbe szőve díszpompáztak ott:
a hős nagy fonal-király, és fonal-kerék.
A szövőszék előtt már rég üres a szék.

E színek most is égnek annyi év után.
Fonal fonalba tűnik szerda délután.
Ő ott ül, és a villa zenget ezer húrt.
Én már meg se törlöm: szemüvegembe bújt.



*

Botár Attila: Lapok Iglice könyvéből