2011. november 28., hétfő

Novemberi mese




Gyönyörködik az ősz színeiben; sárgák, vörösek, kékek és barnák, ezer árnyalatban a hegyek, erdők, ég és föld. Mégsem szereti, hamar sötét van, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.
Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz ér.
Ismerős utcák, házak, fák, bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, kánikulában, vagy pulóveres, sírós időben, nem számít.
A dombra érve - a hivatal itt szabott határt az aszfaltozott útnak - még zötykölődni kell a földúton.
- Házat építtetett a szomszéd – mosolyog önmagán; beszél, énekel vezetés közben. A telekhatár bokrok, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.
Csípős, késő-őszi szél fogadja:
- Miért nem nyáron jöttél?
- Ne légy gonosz.
A kunság sík, homokos vidékén a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, mintha közelebb lenne az éghez. Érzi a Balaton felől érkező tiszta-illatú levegőt, de a tó már eltűnt a párás, sűrű alkonyatban.
Lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. A nappali nagy, mohazöld foteljában érzi, elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. A kályha ásít, tüzet rak.

Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. Pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a kis házat elbújtató, zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.
Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, nyakának hajlatát, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén az izgalomtól, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi az izzó vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra és újra éli. A becéző, forró csókok kényeztették simogatva, gyönyörtől, gyönyörig.

Fázik.
Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a rézfogantyús cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakai fényes tekintettel köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az illatos erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékény-fotelokban ülve beszélgettek teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.
Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, és beburkolózva a nagy, meleg fürdőköpenyébe, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, mesét vár.
- Miről meséljek, kedves? – duruzsolja melegen, halkan.
- Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?
- Hidd, hogy mindig az lesz és úgy, ahogy szeretnéd…
Az óra kismutatója már az ötös számon áll.
Párnáját a feje alá gyűri csomóba, mint mindig, s felhúzva térdét figyeli a lángok béjarti balettjét.

Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van.
Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást küldött most a kertnek. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet, s vékony, azsúrozott vászon hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen mindjárt jön fel a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta. Szaladt, majd az utat kémlelve lépdelt az ösvényen. A harangok delet kondultak, a kanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé. Örült, hogy hozta a vizet, és a buborékosat, mert Ő azt szereti.
Már szaladt, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:
- Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted.
- Ne szemtelenkedj, mert megharaplak - mosolygott a férfi. Miért nem jöttél le te is?
- Tudod, kedves, hogy késő délelőtt én már nem szeretek a melegben elindulni, és a még nagyobb forróságban visszafelé is megtenni a „dombra fel” utat. Jó ilyenkor a kertben időzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.
- De nem sokáig lesz az sem – mondta bajusza alatt huncutul a férfi.
Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték, „habozták” egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.
- Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?
- Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.
- Gyere csak ide most, megvan-e minden pici piheszálad?

Fázik.
Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.
Alig egy-két órát aludt...
Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.
- Zoltán! – szorítja a férfit magához.
- Ne sírj életem - öleli át óvón.
- Féltem. – suttogja. Tudtam, meglehet az is, hogy soha többet nem látlak.
- Igen, az is megtörténhetett volna... 
Ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd – szeretném -, minél több emlékünket.


~~~~~~~~~~~~

Egy pici javítás után (2014. november 6.):

Gyönyörködik az ősz színeiben, ezer árnyalatban: sárgák, barnák, vörösek a hegyek, az erdők. Mégsem szereti, mert hamar sötétedik. Sokkal inkább, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.
Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz érhet.
Ismerős utcák, házak, fák és bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, függetlenül attól, hogy kánikula, vagy pulóveres, sírós idő van.
A város szélén, a dombra érve még zötykölődni kell a földúton.
- Építkeztek a szomszéd telken, mióta itt voltam – néz mosolyogva egy szép, nagy házat a dombtetőn. Megérkezik… A telekhatárt bokrok jelölik, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.
A fűtött kocsiból kiszállva, csípős, késő-őszi szél fogadja:
- Miért nem nyáron jöttél? – sivítja fájón a fülébe.
- Ne légy gonosz.
A kunság sík, homokos vidékén, a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, végigzúg hegyen, völgyön új és új erőre kapva. Érezni a Balaton felől érkező levegő illatát, pedig a tó már eltűnt a völgyben, a sűrű alkonyatban.
A lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. Barátságosan üdvözölve öleli át a nappali. A nagy, mohazöld fotelba ülve érzi csak, mennyire elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. 
Fázik.
Tüzet rak.

Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. A pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.
Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi a vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra éli. Becéző csókok kényeztették simogatva.

Fázik.
Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakaiból a fények neki köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékényfotelokban ülve beszélgettek teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.
Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, majd a fürdőköpenyébe burkolózva, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, most tőle vár mesét.
- Miről meséljek, kedves? – duruzsolja melegen, halkan.
- Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?
- Hidd, hogy mindig úgy lesz, ahogy szeretnéd… - mintha a férfit hallaná, aki a párnájánál ül törökülésben, és a haját simogatja.
Az óra kismutatója már az ötösön áll…
Párnáját a feje alá gyűri, mint mindig, s térdét felhúzva figyeli a lángok béjart-i balettjét.

Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van. Miután Zoltán reggel lement a partra, visszabújt az ágyba olvasni, de elaludt.
Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást vetett most a kertre. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet – buborékosat, amilyet Zoltán szeretett -, s vékony hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen nemsokára feljön a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta, ahogy lépdelt az ösvényen az utat kémlelve. Amikor a harangok delet kondultak, az útkanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé.
Már szaladt is elé, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:
- Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted?
- Ne szemtelenkedj, mert megharaplak - mosolygott a férfi. — Miért nem jöttél le te is a partra?
- Tudod, kedves, hogy a nagyon meleg reggeleken inkább olvasni szeretek a hűvös szobában, és jó ilyenkor a kertben is elidőzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.
- De nem sokáig lesz az sem – mondta bajusza alatt huncutul a férfi.
Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.
- Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?
- Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.
- Gyere csak, hadd nézzem, megvan-e minden pici piheszálad?

Fázik.
Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.
Alig egy-két órát aludt...
Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.
- Zoltán! – szorítja a férfit magához.
- Ne sírj életem - öleli át óvón.
- Féltem. – suttogja. Féltem, hogy soha többé nem látlak.
- Igen, az is megtörténhetett volna… De itt, az álmodban mindig együtt leszünk. Most ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd – szeretném -, minél több emlékünket.