Naplóm

kíváncsiság



- Mit kérsz karácsonyra?
- Hm… Semmit…
- Na, jó, akkor a te ajándékod már megvan...
- Miért, mit kapok majd?
- Meglátod. Sohasem szoktuk megmondani előre, igazán tudhatnád már…
- Attól még most az egyszer megmondhatnád. Igazán… Olyan vagy…
- Apunak mi legyen az ajándéka szerinted?
- Hm. Talán telefon… Mindig üvölt, ha keresik, pedig ő nem hallja mit mondanak neki. És nem lehetne mégis, hogy az én ajándékomat… Legalább csak mondj valamit róla…
- Édesanyám. Eddigi életemben soha nem mondtuk meg ki, mit kap. Sőt, megfenyegettél kiskoromban: ha rossz leszek, megmutatod a karácsonyi meglepetést.

- Pont ezt sikerült nekem a gyerekbe ilyen jól belenevelnem…




*

2011. október 04.

(2010. június)


 
„Más értelme van minden szónak,
Más jelentést hord minden hang.
Más vagyok én is, mint aki voltam,
Más, mióta nem vagy...
Másképp üt a szív és az óra,
Másképp zeng egy húr, hogyha zeng.
Más a válaszom és a kérdés,
Más, mióta másnak szól.
Tegnap még más szemmel néztem,
Egyszerű volt, ami volt,
Most életem foltokban áll.
Arcodat arcomban hordom,
Titkodat hang nélkül mondom,
Léted a semmiben oldom szét.”
(Adamis Anna)


*

Ellobbant kívánság



A gyertyalángok ellobbantak, a kívánság tegnapba vész. Csak reméli, hogy meghallgattatott.
Időpontokat jegyez fel magában, mindhez köt valami számára fontosat… Aszerint van két hónapja…
De csak sorjában.
Ma még a sárgarigójával beszélgetett reggel. Félelem nélkül röppent a hozzá két méterre lévő ágra. Milyen gyönyörű a szeme – gondolta. Valakiére hasonlít. Ez fájdalommal szorította össze gyomrát. A madár fejét forgatva nézte őt, szinte gondolataiba látott. Hirtelen ijedten rebbent egy távolabbi ágra. És ő már nem mert rápillantani. Nem akarta, hogy bárki lelkébe lásson. Főleg ne az, akit szeret.
Később olvasott, a tengerhez vitte az írás. Képzeletben belegázolt ő is a sós habokba, érezte ruhája széle a hullámokra fekszik, arcába friss permet szitált. Egy kis tajték a combjai közé csusszant, egész teste libabőrbe bújt, és pár percig olthatatlan vágyat érzett. Behunyta szemét… De gyorsan ki is nyitotta. Nem akart most senkire sem gondolni. Most nem.
Most vigyáz magára. Nem vágyik perzselő érzésekre, nem akar álmodozni találkozásokról.
Talán valóban vár rá valaki ott a nyírfahídon…
Másfele irányítja útját.
Más azt mondta neki, lapulevelet kap nemsokára. Mosolygott. Hiszen már rég elkopott a lábáról, amit neki adtak. Emlékszik még, hogy kötözgette kicsit keserűen - vagy csak a vékony háncs ízét érezte szájában, amivel bokájához erősítette?
Már nevet, és elképzeli, hogy is készítsen róla firkát. (Kedves, puha, nagy lapulevél. Hogy is lett ő valamikor az „elbocsájtó, szép üzenetet” jelentő?
Holnap megint vendégeket vár.
Kicsit terveznie kell, hogy el ne csússzon a programjától.
Ha valaki nem a málinkó szemével néz rá, tökéletesen boldognak látja.

(2011. július 27.)


*
Mint Én

Kaptam egy csokor tulipánt.
Nagyon szeretem, de a kertemben soha nem vágok le egy szálat sem.
Ha kimegyek a piacra, válogatok a már halálra ítéltekből.
Órákig elnézem otthon, hogy derül fel a friss vízben, miután lemetszettem picit a száraiból, és megkönnyítem pár levéltől, ne szívják feleslegesen a vizet.
Hagyd csak két napig érintés nélkül, feje lebillen elszomorodva, kedvetlenül.
Cseréld ki a vizét, ülj le mellé, mosolyogj rá.
Boldog lesz, és pici idő múlva ő is nevetni fog, gyönyörű, felemelt fejével.
Akárcsak én.
 

*

... 
„Megyek ki a szélbe... Csalános mezőkre... Oroszláncsigával ha találkozom, megemelem a kalapom...  Jó napot, jó napot! Hová is igyekszik...? A templomhoz túl korán van. A haranghoz Alkorán van. Legelészni jó füveket török lovakat találtam. Az egyikre felkapunk.
Bámul most-kelő napunk...”  (Ismeretlen költő)


(csak a firka az enyém)



 *


„Ha zene nélkül volna dallam,
Egy soha meg nem szólalt dalban,
Megtudnád, hogy mit is akartam.”
(Adamis Anna)




Illusztráció: Roszen Ruszev
Radevszki Teodor: Szigetlakók,
IKERKÖNYVEK 1.
(Magyar-bolgár páros könyv)
(C) Radevszki Teodor, 1999
ISBN 963 86015 07


 *
Egy vershez rajzoltam…



         Botár Attila:
         FÉLCÉDULÁK MARADÉKAINKNAK


 

IIII
  A szűz föveny ugrógödörben áll,
  s a tökéletes kör alakú tócsa
  mellé telepszik az egész határ –
  Lángrengeteg. Július. Nincs kanóca.

 *

Egy vershez készült…




 *

Itt hagy?





Micsoda veszekedés, perlekedés!
Ki sem merek menni hozzá a verandára.
Pedig úgy mondja, és én annyira szeretnék
neki mindent megmagyarázni.
Nem tehetek semmiről.
Félek, hogy most ezért itt hagy,
semmi sem köti már hozzám…
De hogy mondjam el fecskéül…
A tél verte le tavalyi fészkét.



 *

●●●



 

Te látod még a falon cikázó árnyakat?
Hangok siklottak hozzánk fel a körútról,
de nem közénk.
Reggel a nappal indultunk útnak,
s velünk nevettek a vonaton utazó nénikék.



 *


gondolat


 
Bűn-e a fákat elpusztítani,
hogy egyre több könyvünk legyen?
Bűn-e a könyvet elpusztítva,
azt díszes fává tenni?



Az illusztráció, Su-Blackwell munkája.





*

Háttal




Ezt is kiolvastam.
Irány vissza a könyvtárba. Máskor ilyenkor mindig átfut rajtam egy kérdés… Nem kellett volna még egyszer átolvasnom?
Rossz szokásom a „nem az enyém” könyvekkel. Nehezen válok meg tőlük, mindig attól félek, majd holnap eszembe jut egy részlet, amit újra ízlelnék.
De most valahogy inkább arra gondolok, talán nem is kellett volna ezt kihoznom.
Olyan távol áll az én világomtól ez a színdarab. Nyelvezete, története sem simogatta igazán lelkem.
Szinte faltam a betűket, hogy a végére érjek, de valami üresség maradt utána.
És most sietek visszavinni.
Mit álmodozok én már elérhetetlen tudományok után…

Akárha mézédes illatú, színpompás trópusi virágok közé vágynék: mi lenne, ha...
Pedig tele kertem gyönyörű ibolyákkal, nárciszokkal, jácintokkal. És minden virágba-borulásra vár.
Hát nem elég ez nekem?
S persze, egy új olvasnivaló…

2011. március 29.

Illusztráció:
Bankó Zsolt: Akt háttal

*


Baleset

Közéletkép


   Ritkán vannak közös programjaink a fiatalokkal.
   Saját életünk időbeosztása alig-köszönésre ad csak lehetőséget sokszor.
   De most sikeres időegyeztetések után elköltöttünk közösen egy finom olasz tészta-ebédet – ebédet? lakomát! -, s bár mindenki szűkebbnek érezte ruháját, mint másfél órával azelőtt, egy mosollyal kísért legyintés részünkről: ennyi még belefér – ha nem is mindennap.
   A hirtelen beköszöntött, fagyos széllel pofozkodó hidegben – ráadásul az étteremben is távol voltunk attól, hogy kellemes melegben érezzük magunkat – mindenki sietett a dolgára.
   Barátnőm úszni, fiam kedvese visszament dolgozni, engem meg letettek a könyvtárnál. Ott, ahol szép, nyomtatott betűkkel teli lapok vannak összekötve, kölcsön is adják, és nem üvegpohárban mérik.
   Hazafelé tartottunk, tudtuk a fahasábok még vöröslő parázzsal melegítik kedves búboshátú kályhánkat, és én képzeletben már a hozzá barátságos közelségben lévő öblös fotelem karjai között lapozgatom új szerzeményeimet, lábamat „forró barátommal” melegítve.
   De ugye, én tervezek, az ég meg fityiszt mutat.
   Egy bekötőút csatlakozott a miénkbe, és a képzeletbeli T csomópontjánál egy kerékpáros feküdt. Látszott, lerepült biciklijéről, és két méterre tőle ért betont, feje alatt már tócsában állt felrepedt bőréből csorgó vére.
   Azonnal megálltunk, mert bár tömeg állta körül kíváncsian, megkérdeztük, mentőt hívtak-e már?
   Na, azt ugyan nem! Senkinek eszébe sem jutott ilyen botor ötlet!
   Fiatal tizenévesek fényképezték telefonjukkal a bácsit, meg a bűnös autót, volt, aki már az idős hölgy vezetőt szapulta, mert ugye, az autósok csak mennek, mint a vakegér, de szegény gyalogosok, kerékpárosok… Egy szemtanú, aki már az ablakban cigarettázva látta az esetet, gyorsan felöltözött, és le is sietett emeleti lakásából, el ne kerülje fülét valami, amiről még hetekig lehet rágódni, de sajna, neki meg nincs telefonja.
   Hívtuk a mentőt, a rendőrséget, majd félreállva vártunk és fáztunk, mert ugye megadtuk nevünket, nekünk ott is kell maradni, amíg meg nem jönnek.
   Borzasztó volt azt a sok magasröptű vélemény-nyilvánítást, okoskodást hallgatni, ráadásul addig sem volt melegünk, most meg már az isten hidege a csontunkat morzsolgatta kíméletlenül.
   A mentő pár perc alatt kiért, és el is vitték a bácsit, de előtte, legnagyobb meglepetésemre a mentőorvos megköszönte, hogy kihívtuk őket, és elmondta, valószínűleg nincs nagyobb baj.
   Rendünk őrei már hihetetlenül kényelmesen, több mint fél óra várakozás után érkeztek meg, szó szerint komótosan, lépésben haladva a helyszín felé, most is csodálkozom, hogy az út közepén hagyott kerékpár és autó nem okozott még jó pár balesetet addig. De hát őket nem kergeti se török, se tatár… Vizsgálódásukhoz szükséges dolgok ott maradnak mozdulatlanul, türelmesen várva – amíg el nem lopják.
   Úgy éreztem, már a zöldséges gnocchi – caruso módra - is jéggé fagyott bennem. És nem értettem, hogy nekem, aki segítséget nyújtottam, miért nekem kell ott órákig szobroznom, mint egy vezeklésképpen, ha már voltam olyan esztelen, és adataimat megadva hívtam őket? Akik láttak valamit, már régen elmentek dolgukra, miután jól „megrágcsálták” az esetet.   
- Egyébként sem szeretek tanúskodni – vonta meg a vállát egyikük, majd elkerekezett.
Már a semmit sem látottak tátották szájukat, és szőtték kitalált, véres-ragacsos, rémségekkel teli szóhálójukat, majd hol az egyik járdán, hol a másikon libbentették kéretlenül mindenki felé.
   Alig háromnegyed óra múltán, mikor adatainkat felvették, és elég hangosan morgolódtam, a rend egyik őre - újabb meglepetésemre - megköszönte, hogy telefonáltunk, és végre indulhattunk haza.
   Persze fejemben ezer és egy gondolat cikázott még a kályhazugba bújva is, az emberekről, magunkról, hogy is viselkedünk ilyen esetekben, miért reagálunk ezer féle módon, ha nem önmagunkról van szó.


''Mennek, mint a vakegér!''

   ...életünk, alig-köszönés.
   Olasz tészta-ebéd, ennyi még belefér – ha nem is mindennap.
   Fagyos széllel pofozkodó hideg. Sietünk. Barátnőm úszni, fiam kedvese dolgozni, engem vár a könyvtár. Ott, ahol szép, nyomtatott betűkkel teli lapok vannak összekötve, kölcsön is adják.
   Hazafelé tartunk, búboshátú kályhánkhoz, melegedni.
    Bekötőút.  Kerékpáros. Lerepült biciklijéről, két méterre tőle ért betont, feje alatt már tócsában vére.
   Tömeg. Mentőt hívtak-e már?
    Fényképezik. A bácsit. A bűnös autót. Szapulják az idős hölgy vezetőt. ''Mennek, mint a vakegér!'' Szemtanú, az ablakban cigarettázva. Felöltözik, lesiet, el ne kerülje fülét valami.
   Hívjuk a mentőt, rendőrséget. Félreállva várunk, fázunk. Megadtuk nevünk. Okoskodók, magasröptű vélemények, az isten hidege már a csontunkat morzsolgatja.
   Mentő. Mentőorvos. Megköszönte, hogy kihívtuk. Nincs nagyobb baj.
   Rendünk őrei. Komótosak. Ráérnek. Akik láttak valamit, már régen elmentek. A semmit sem látottak tátják szájukat. Adatfelvétel. Fázok, morgolódok.
   Meglepetés. A rend egyik őre megköszöni, hogy telefonáltunk.
   A kályhazugba bújva töprengek, az emberekről, magunkról...