A keresztségben a Judit nevet kaptam.
Református templomunkban ahol már fiamat is a szentelt víz alá tartottuk, sosem voltam gyakori látogató. Hálásan olvastam Máté evangéliumában: Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván. (Mt. 6.6)
Hat évesen annyit tudtam, hogy vannak a templomok, ahol a papok „dolgoznak”, s hogy a keresztszülőség komoly feladatvállalás. Ez utóbbit is csak azért, mert édesanyám nyolc hónapos koromban egy tőlünk távoli kórházba került a TBC-jével, apukám vidéken dolgozott - keresztanyámék neveltek hosszabb ideig.
Karácsony előtt mindig becsöngettek gyerekek hozzánk, akik betlehemezni jöttek. Soha nem tudtam, anyukám miért küldi el őket, s egyáltalán mi az a betlehemezés? De a karácsonyfa alá az ajándékot a „kisjézus” hozta, hiszen írtunk neki levelet. Az angyalokkal még tisztában voltam, de hogy ki is az a „kisjézus”?
Valahonnan megtudtam, hogy van imádság – talán az iskolában, ahol a gyerekek sutyorogtak szünetben, mert valami hittanra jártak titokban. Hazamentem, s édesanyámat nyaggattam, mondja el mi az és tanítsa meg nekem. Még ma is emlékszem, hogy mentegetőzött, s mennyire próbált lebeszélni róla. (Szegény, mint később elmesélte, nem akarta, hogy a vallással bármilyen kapcsolatban lévő dolog miatt gondom legyen.) Hajthatatlan voltam, s nem nyugodtam addig, míg meg nem tanította nekem a „miatyánkot”.
A sok rossz emlékem között a csodálatosak közé tartozik, amikor esténként a sötétben – szegénység adta szükségét – együtt imádkoztunk.
09.03.13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése