Ida virágai

Ősz van. Ő most is rájuk gondol…

Távolról, képzeletben gyönyörködik bennük.
Azokban is, akikre már alig emlékszik, nevük sem jut már eszébe.
Csak illatuk, a bódulat, amit adtak, él tisztán benne.

Érzései bimbózásuk láttán, majd - a szinte - órák alatt pompás virágba borulásuk…

Nem vágta le őket, nem tette vázába.
Nem volt bátorsága, tudta, nem valók ők pillanatnyi múló élvezetnek.
Ott pompáztak, ahol gyökeret eresztettek. Kertjében, távoli dombokon, gyönyörű réteken.

A Virágot még soha nem látta valóságban.
Érezte, valahol ott van távol, mert itt nem tudna élni.
Képzelete színesre festi szirmait, boldogságba szédítővé illatát.
Vágya, hogy egyszer még nézheti, megsimogathatja.  

A trombitafolyondár levelei le sem hullhattak.
Két éjszakai fagy változtatta őket fonnyadt halottá.

A fenyők tűlevelei is illóolajoktól duzzadva várják, hogy harcba szálljanak a téllel.

Ida segít rózsáinak, hogy meleg paplanba takarózhassanak…
Arra a távolira gondol...