Kívánság

Gyönyörű körülötte minden.
    Ül a padon, s nagyot nevet magában, amint hallja, ahogy aranymálinkó mindenkit „lefiúz”.
    - Mit mondol, fiú? Kell dió, fiú?
    Észre sem vette, hogy valaki érkezett, csak mikor felbukkant a trombitafolyondárok mögül.
    Mosolyog gyönyörű, mindent látó, mindent láttató fekete szemeivel – régi-régi ismerős.
    Cseppet ő is eligazítja arcát, mint az egy udvarias vendéglátóhoz illik, s megpaskolja a padot, foglaljon helyet mellette.
    A vendég elegáns, vékony nadrágján szinte átüt gyönyörű barna bőre. Cserzett, szép arcát kémleli, hol van rajta az idő és a rengeteg út nyoma, ami mögötte van?
    - Gondoltam írok levelet - fordul a fekete szemekhez.
    - S mit írnál benne? Hogy elmész? Tudni fogják, nem gondolod?
    - Akkor azt azért mégis, hogy mennyire szerettem őket…
    - Miért hiszi mindenki azt, hogy az övéi nem érezték, tudták, minden pillanatban szeretetét? Hiszen csak lelkiismeret-furdalásuk lesz, hogy biztosan éppen ők hibáztak valahol, valamikor.
    - Elkezdtem még írásokat, könyveket, a gyönyörű antik keretű tükröt sem tettem még a komód fölé…
    - Ó, ezek apróságok, bárki befejezi majd, és legalább olyan szép lesz, mintha te csináltad volna. Közben is majd rólad beszélgetnek.
    - És az unokám? Már nem is fog megismerni…
   - Dehogynem… Jobban fog szeretni, mint el tudod képzelni. A hiányod erősíti érzését, a mesék, miket hall, jobbá, szebbé tesznek képzeletében, mint voltál.
    Egy vágyam van…
    - Tudniuk kell, hogy a diófa alatt szeretnék majd aludni…
    - No, látod, ez egy értelmes gondolat! - nevet fel a vendég gyönyörűen csengő kacagással, majd feláll.
    Karját az asszonynak nyújtva elegánsan elsétálnak, kellemes, halk beszélgetésük egybemosódik a madarak riadt énekével.