Fiú I.

A fiú unott arccal álldogált a megállóban, lábánál borzas kutya üldögélt.

Fázott, szenvedett az éhségtől, de ez már annyira természetessé vált az elmúlt évbe. Csak Gorbacsov gyomrának hangos korgása jelezte, ő is ugyanezt érzi. És egyáltalán nem hajlandó ezt megszokni.

Mint oly’ sokszor, eszébe jutott, másabb volt minden, amikor nagyapja élt, ha szegényesen is, de mindig jutott legalább ennivaló az asztalra, és igazi „házban” lakhattak.

Jó pár évvel ezelőtt az idős ember megjelent az ajtóban, egy kis ronda szőrgombóccal. A fiú nevetett, mert úgy nézett ki, mint egy törpe űrlény, gyufaszál lábakkal.

- Mi a neve? - kérdezte nagyapját.

- Borisz - mondta mosolyogva az öreg.

A fiú csak azért is Gorbacsovnak hívta, abból a megfontolásból, hogy bár elnök, elnök... De Gorbacsov nevéhez fűződik a glasznoszty, Boriszéhoz meg csak a vodka. Meg egyébként is szeretett nagyapjával évődni, miközben nagyokat nevettek.

Nem is lett volna semmi gond, ha az öreg le nem esik a lábáról.

- Nagyapa! Menjünk orvoshoz - kérte a fiú, mert valamiért félt.

- Nem megyek én... Nincs énnekem komoly bajom - mondta.

Eszébe sem jutott elmenni, hiszen semmiféle papírja nem volt már. Örült, hogy megtűrték ebben a kiskerti faházban, unokájával, kutyájával együtt.

A tél elvitte magával az öreget, az örök tavasz felé.

Ketten maradtak...

Kaphatott volna ideiglenesen szállást, ahol alkalmi munkákat végzett kosztért, néha pár forintért. De a kutyát sehova nem vihette magával, nélküle meg ő sem ment. Így egy régi temetőben csinált maguknak házat - otthont, gallyakból, műanyag zsákokból -, ahogy a "szomszédoktól" látta.

Most egy férfire várt, aki megígérte, mára, esetleg holnapra is elég munkát ad neki. De az órák múltak, a remény velük szállt, már dél is elmúlt. Valamikor tegnap ilyenkor ettek pár falatot utoljára.

A villamos beállt a megállóba, gondolkodott…, talán megúszná a büntetést, ha jegy nélkül utazna.

Megvonta vállát, megrántotta a pórázt, fel sem szállt a villamosra, csak ráérősen elkezdett hazafelé baktatni.