Az igazi

Igen, Iluska otthagyta Kázmért. Azt mondta, már nem szereti. Kell-e nyomósabb ok ennél?

Nem, nem most történt ez, van annak már jó néhány hónapja.

A faképnél hagyott soha nem nyugodott bele, szerinte megfutamodott szívhölgye a boldogság elöl, gyáván, fel sem fogva micsoda nagy hibát követ el.

Intelligens emberekhez illően nem volt köztük "örihari", olykor beszélgettek egymással, s persze a férfi menetrendszerűen mondandója közé szőtte, még mennyire szereti imádottját. Őt várja, minden pillanatban csak őt. Éjjel, és nappal, vízben, és virágban, mindenhol kedvesét látja. Ő az igazi, az egyetlen, az utolsó, aki iránt még szerelmet érezhet, nyavalyás, magányban cammogó életében.

Mert nagy ám az ő magánya. Miközben délelőtt családjának intézi a szaladgálni való ügyeket, és délután unokájához rohan el, alig tud időt szakítani, hogy egy-egy ismerősével néhány szót váltson. Hiszen még a macskát is neki kell ellátni. Minden percben érzi kirekesztettségéből adódó mérhetetlen fájdalmát. Senki nem szereti, minek is élnie.

Iluska volt az egyetlen, akiért mindenre képes lett volna. Mindenre. Csak egy szó, és már tárt karokkal fogadja, bármi is volt eddig. Hajlandó elfeledni, hogy faképnél hagyta, megbocsátja hűtlenségét is, csak lássa be végre, hogy őket az Isten is egymásnak teremtette.

A folyamatos kérésnek engedve, Iluska kötélnek állt, miért is ne találkozhatnának egy ártatlan beszélgetésre? Mit kell ezen az eszét feleslegesen járatni? Hisz' lovagja ezért könyörög már időtlen idők óta.

Felhívta..

Ám hősszerelmesünk épp' ekkor nem ért rá. Ugye Iluska megértheti, annak ellenére, hogy még véletlenül sem szerelmes Mancikába de már hozzáígérkezett, így hétvégén együtt mennek horgászni. Kézenfekvő, ez alkalommal nem tud találkozni egyetlen, igaz szerelmével.

 

09.07.22.