A merev, színtelen, senkit nem szerető szitakötő mozdulatlanul ült a pampafű levelén. Fejét fájlalta, szárnytöve is nyilallott. Zsémbelődve morgott.
- Egy jó fürdőt kellene tán vennem? A mézes finom és édes, csak a bajomon nem segít.
- Én segíthetek neked – hallott egy halk harangocska hangot.
Még jó, hogy fejmozdítás nélkül is körülnézhetett. De nem látott mást, csak egy szál halványlila virágú levendulát.
- Mit mondtál? Te orvosolni tudod a bajomat? – billentette furcsán oldalra fejét a szitakötő.
- Persze. Csak gyere ide, mert nem tudok hangosan kiabálni. Mivégre az a sok ordibálás, soha nem értettem. Segítek neked, ha megölelsz és megcsókolsz - mondta alig hallhatóan, mikor odaszállt hozzá.
Ekkora butaságot ki hallott – gondolta a szitakötő -, talán még színessé is válok… Persze hangosan nem mondott semmit. Inkább kíváncsiság kezdte furdalni karcsú oldalát.
Odahajolt a picike lila virágszirmokhoz, gyönyörködve érezte finom illatukat, s azok apró illóolajat cseppentettek sajgó porcikáira. Szárnyaival megölelte őket, és csodálkozva vette észre, már nem is fáj semmije.
A legszebb kicsi virág a szájához hajolt, s alig érintve, varázsszót suttogott.
A szitakötő észrevehetően elpirult. Gyönyörű színben pompázott tetőtől talpig.
Boldogan szállt körbe a kertben, és mindennap meglátogatta a levendulát.
Hogy az mit suttogott neki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése