Ida

Valamiért nem szerette ezt a nevet.

Ridegnek hallotta mindig, olyan igazi, mesebeli mostohásnak.

Nem értette, az emberek miért mondják tavasszal, hogy március Idusa (sic!)?

Megvolt győződve arról, ez egyáltalán nem dicséret, s nem is kedveskedés. Gondolta, megkérdezi szüleit erről… De milyen furcsa… Voltak dolgok, amelyekről nem mert szót ejteni.

Ám egyszer megtette.

Édesanyja ölében ült, aki akkor épp' mesét mondott neki, és ő lopva górcső alá vette a szeretett arcot.

Most is látja nyakán azt a csepp anyajegyet, amit akkor hatalmasnak vélt, és olyan visszataszítónak.

- Ugye anyukám, én nem leszek olyan csúnya, mint te?

Ó, ha azt a mondatot visszaszívhatná!

Édesanyja sokáig meg sem tudott szólalni. Talán a gombóctól, ami a torkát szoríthatta.

Nem, nem lett olyan, mint Ő. Csak csúnyább

Hiába is magyarázná ma már, ő csak a mesekönyveiben látott gyönyörűséges királylányokat látta szépnek, s egy anyuka olyan messze áll Tündér Ilonától, és Pipacstól, akikről a kád fölé hajolva, sikárkefe szorgos munkálkodása alatt is mesélt, miközben a Flóra szappan gőze burkolta nedvesre szép, kontyából kibomlott fekete hajtincseit.

A családi összejöveteleken is zavarta, ha meghallotta ezt a nevet. Mamája nővérei, akár az igazi mostohák, affektálva, kényeskedő hangon mondták: Iduska, Iduci! A hideg futkosott a hátán.

Ráadásul, még édesapját is élcelődésük, piszkálódásuk célpontjává választották. Mindennél biztosabb volt, meg kell őt védenie, ezt nem hagyhatja büntetlenül. Fekete-fehér lakkos, ünneplő cipőjének peremes orrával, hatalmasat rúgott Cila néni vizenyős bokájába. Átkarolta apja lábát, és boldogan bújt hozzá. Mégis büntetést kapott, amit sokáig nem értett.

Egyszer felolvasta neki anyukája A kis Ida virágait. Bár kedves mesének találta, de a szép festményekkel illusztrált történet, a névvel együtt, mégsem került be a kedvencei közé. Ráadásul azt sem értette, Andersen bácsi honnan ismeri az ő anyuját? Azt meg már végképp, miként bánt kiskorában a virágaival?

Édesapja is csak akkor hívta Iducinak párját, ha valami előre megfontolt szándékkal a világból szerette volna kikergetni.

Hatalmasat nevettek, amikor egy ilyen alkalom után mamája végigkergette apját a lakáson, aki más választást nem találván, bebújt az íróasztal alá. Csak éppen az, szerencsétlen megadva magát megbicsaklott, és összeroskadt fölötte.

De abban már egészen biztos volt, az Ida csúnya név.

…mennyire nem tartja már annak!

Bármikor elcserélné sajátját vele, és megsimogatná azt az anyajegyet…

Soha nem hallott csodálatosabb nevet.

Tassy Ida Etelka.

Ugye milyen szép?

A világ legszebb anyukájának könnyembe lábadó neve!



[A festmény: Mary Cassatt: A fiatal Thomas anyjával (1893. technika: papír, pasztel)]

2010.04.30.