Csodaszalmaszál

Nehezen hajolt le vastag, hosszú szoknyájában, de felvette a szalmaszálat.
Szinte alig érezte annak vékony testét kérges ujjai között. Elejtette, nem is egyszer, de újra és újra felemelte síró derekára nem hallgatva.
Szeme már alig találta meg a többi között. De neki az az egy kellett. Ő volt a legszebb, legtökéletesebb. Mint kincsét óvta, s hazatipegett vele kicsi, sötét konyhájába. Szuszogva pihent meg a kopott, régi hokedlin. Észre sem vette, hogy a nap lassan a fák mögé bújik. Valahol nagyon távol járt gondolatban.
Szája ráncok közé rejtett sarkában mosoly pihent. Emlékezett… Hogy is volt?
Az kredenchez ment, és kinyitotta nyöszörgő ajtaját.
– Látod, az én zsanérjaim fölött is eljárt az idő – mondta panaszkodva. Legyintett. - Elnyekergünk már addig a kis ideig, ami még hátra van.
Nézegette, melyik bögréje is lenne a legalkalmasabb? A megfakult, kék virágosat választotta, amit még stafírunggal együtt a szülői házból hozott. Fületlen és csömpe volt. De soha nem dobta volna ki.
Letette a mosdóállványára, újra lehajolt, derekának minden tiltakozása ellenére.
- Hagyd már abba – morogta. - Majd meglátod… Neked is tetszeni fog.
Előkereste az alsó polcon megbújó régi mosószappan-darabkát. Jól emlékezett, valamikor oda rejtette. Már a manapság divatos mosóporokat használta, de azért azt sem dobta ki. Igazi, házi, főzött szappan volt. Kiszáradt kicsit, és megrepedezett, avas is volt már. Késével apró forgácsokat vágott belőle a bögréjébe, és egyre jobb lett a kedve. Valamikor anyja csinálta ezt, ha szépen megkérte…
Amikor úgy gondolta, hogy éppen elég, kis meleg vizet öntött a halomra, és addig keverte, amíg eltűntek, s mind feloldódtak.
- Talán Isten is így kevergeti majd testünket az öröklét oldóvizében – gondolta. Türelmetlenül vette fel az asztalról a talált kincsét, és másik kezében a bögrével kiült a konyha előtti kispadra.
- Vajon sikerülni fog? - szíve izgatottan dobogott.
Maga mellé tette a szappanosvizet, s amennyire durva keze engedte, megigazgatta a valamikor életszemek súlya alatt hajladozó szál egyik végét, és belemártotta a bögrébe. Millióráncú szájához emelte, és óvatosan fújni kezdte, vigyázva, hogy a folyadék le ne csöpögjön a másik végéről.
És a szalmaszál színjátszó buborékai visszaforgatták az időt. Mindent megmutattak, ami valamikor szép volt az életében.
Újabbat és újabbakat fújt… Látta bennük szüleit, kedveseit, és gyermekei is ott hancúroztak a legszebb, legnagyobb, legszínesebb buborékban.

A hold megsimogatta a mozdulatlanságban nyugvó testet. Szellő fésülte rakoncátlan, hófehér tincseit, és magával vitte a padról legördülő szalmaszálat.

Holnap

Készülődik.

Rendbe teszi háza minden szegletét, és kisepri bensője rejtett zugaiból is a poros szöszöket.

Mert készülnie kell. 
Vendégeket vár, akik őt ünnepelni jönnek. 
Örömmel, szeretettel köttetik csokraikat, és gondosan keresgetett ajándékaik már biztosan a komódon állnak, szépen becsomagolva.

Olyan sokszor próbálta jelezni halkan, nem szereti, ha egy vendégség, ünnep csak róla szól.
Ha meg valami meglepetés-partiba cseppentik, úgy érzi, abban a pillanatban meghal.

Szívesebben kapna többször egy-egy kisebb ajándékot. 
Csak úgy, alkalom nélkül. 
Azoktól el tud olvadni, és ők a legkedvesebb kincsei.

Már készülnie kell…

Milyen érdekes, hogy évtizedek után sem érzik, tudják, mire vágyik a mellettük élő.

Lehet, hogy holnap ő is meglepi vendégeit.

Feltálalja a kedvenc ünnepi menüsort, és a gyertyák elfújása után csendben elkezdi.

Mesélni fog – hátha még nem tudják -, miért nem ünnep neki régóta a születésnapja, s mi az, amit nagyon szeretne. 
S talán akkor végre teljesül az, amit minden gyertya-elfújásnál kíván…

Most csak képzeletben fut végig a tekintete a vendégek arcán.

Lassan ünneplőbe öltözik, a legszebb, boldog mosolyát illeszti arcára. 
Ezt várják tőle.

És ő készül.

Szemek

 

Barna hajú lány néz a tükörbe.

Igazi, jellegtelen, barna. Még csak nem is a gesztenye vöröses színére emlékeztető, vagy szép sötét, fényesen ragyogó hajú – majdnem fekete -, olyan, amit ha nyáron a nap kicsit megfakít, akkor már akár csúnyának is mondható, seszínűvé válik, mint télen az őzek szőre. Nem tették különlegessé göndör fürtök sem, amelyek kacéran-konokul homlokba hullnak, és szögegyenesség sem egyedivé. Ha éjjel elfekszi, reggel idétlen hullámféleség díszeleg benne ott, ahol éppen nem is kívánatos. S ha már majdnem vállig ér, rövid a vágya, ha meg levágatja, a szép, hosszú hajúakra irigykedik.

Alakja talán szebb az átlagosnál. Talán. Férfiszemmel. De ha egy kirakatüveg tükörként mutatja alakját, hamar félrefordítja tekintetét, mert mindig a koránál kicsit fejlettebb testet lát, amitől szinte borzong. Legszívesebben beszippantaná melleit, és irigykedve nézi a kollégiumban a kis, csészealjnyi cicijű társait, akiknek nem kell tornaórán melltartót viselni. Soha nem vesznek ruhát nyáron a köpeny alá, csak fehérneműt… Neki bezzeg kell bugyi mellett mást is. Egyszer engedte telt, kerek melleit pulóvere alatt szabadon. Két férfi megjegyzését meghallotta az utcán. Sírva fakadt… Legszívesebben egy zsákba bújna. Utálja gömbölyű csípőjét, erős combját, vádliját, elcserélné bármikor egy keskeny, vékony, fiús alakúra. Még a keze sem szebb, különlegesebb. Ha legalább karcsú, hosszú ujjai lennének – hogy is nézne ki velük… De legalább nem nagy. Kicsi, erős, mégis puha, mocorgó, örökké valamivel babráló, nyughatatlan kezek.

És túl nagynak látja az arcát, ami nem kerek babaarc, nem keskeny karakteres, még csak nem is szív alakú. Olyan, amiről - ha elveszi az ember a tekintetét -, nem tudja megmondani, milyen is. Csak az álla teszi egy kicsit karakteressé, és konokságot sugárzóvá. Az orra majdnem nagy, és persze, hogy semmilyen. Nem görögös, nem fitos, és nem turcsi, a keskeny arisztokratikusságot sugárzónak, naná, hogy nem mondható. Átlagos – de annál érzékenyebb a legkülönfélébb illatokra – az orra is.

Természetes, hogy a száját sem szereti. Nem érzékien duzzadó, és távolról sem klasszikus rajzolattal bíró az övé. Felső ajka majdnem keskeny, az alsó, mintha mindig lebiggyedne valamiért. A sarkaira meg külön ügyelnie kell, nevessenek nyugodtan, mert nem szép, ha mindenáron lefelé konyulnak.

Néha a szemén akad meg tükörbe nézve tekintete. Vonalának az adott egy csepp különlegességet, hogy a külső szemzuga egy leheletnyivel lentebb volt, mint az orrhoz közeli belsők. Mintha nem kellene sok, hogy sírva fakadjon, vagy éppen nevessen. A sötétbarna írisz hol mogyorószín szirmocskáktól világosabb, máskor a gesztenye vöröses árnyalatait lopja el, vagy válik szúrós feketévé, hangulatának hű jelzéseként. Soha tépkedést nem igénylő, szép ívű szemöldök alatt csillogó, mindig kíváncsi szemek…

A szemét, azt megszerette.

Rájött, tekintetével bárkit megszólíthat, elmondhatja örömét, bánatát, nevetni, és nevettetni képes, simogatni, ölelni, szeretni tud pillantásával.

Átlagos külsejű, rőt hajú asszony, égő, sötétbarna szemekkel néz a tükörből.

Nem látja a szép dús, fényes, bármilyen fazonnal jól mutató haját, makrancos, dacos állát.

Szája sarka is egyre ritkábban mosolyog. Keskenyen - ritkán szóra nyílva - simulnak szorosan ajkai.

És nem meri tovább a testét nézni – hol vannak már a feszes combok, a tűsarkú cipőben gömbölyödő vádlik -, csak a múlt álmaiban látja, milyen volt, amikor egy szép, csinos, mindig nevető, fiatal lány után fordult sok-sok férfi.

Két fekete szem izzik, a hófehér hajjal keretezett, élettelen arcban.

Pieris brassicae

Tegnap reggel séta közben lehajoltam a fűbe. Olyan gyönyörűen csillogott a harmat két szál közt, mintha száz, tűhegynyi, apró gyémántot szórtak volna pici helyre, a nap játékának. Egy szép, kicsi pille volt, bosszúsan rebbent fel tolakodó kíváncsiságom elől.

Egy lépéssel odébb halott káposztalepke feküdt. Felvettem, már semmi kárt nem tehettem benne.

A padra ülve szétnyitottam óvatosan szárnyait…

Mintha Isten – megunva pazar festékeit - grafittal próbált volna firkálni. A szürke minden árnyalatával rajzolt erezetet, színezett ezüstös pihéket és satírozott a szárnyak végére játékosan széleket. S mint mindig, most is csodát rajzolt. A végén - talán meggondolta magát - a legfinomabb krémből kevert színt az alsó szárnyakra, hogy még gyönyörűbb legyen alkotása. Elégedetten bólintott.

Magam mellé fektettem a padra az apró testet, ujjaimon még elnézegettem csodálatosan szép hímporát. Egy pillanatig úgy tűnt, megrezdült, életre kelt… De csak a szél simogatta meg. Nekiadtam, még utoljára elrepítette.

Hercegem!

Üdvözöllek Hercegem!
Megint egy csevegés…
Ülj mellém, mondd,
mi szél hozott újra erre?
Fekete szemed tekintete éget,
arcodat sem látom szépnek.
Tudom, te mindig kíséretet keresel.
Hagyd őt!
Még maradni szeretne.
 

Adj neki erőt,
Uram!

Gondolat útra kel

Morcon-Morc nevéhez nagyon ragaszkodóan, mogorván ücsörgött a nyitott ablak melletti foteljában, s az esttel hangosan vitatkozó feketerigót hallgatta. Minden nap kiselőadást tartott, hogy még egyáltalán nem kellene sötétnek lenni, hiszen neki annyi, de annyi a tennivalója, és hiába a gyönyörű telihold, a legfinomabb kukacok is elszenderülnek apró földkupacaik alatt.
- Hogy tud valaki ilyen gyönyörű hangon vitatkozni? – morgott magában. – Bezzeg ő!
Amikor már elcsendesedtek kint a tücskök, békák is, s csak a távoli házak őrzőinek ugatása élesedett ki az éjszakából, Gondolat ébredt, s megcsikizte a bóbiskoló szempilláit, elköszönt illőn, és útra kelt.
Jajonka jutott eszébe, akivel olyan régen találkozott, s most nagyon vágyott kedves, egyáltalán nem kesergő jajgatásaira.
De merre is induljon? A tavaszi égbolton a Perszeusz csillagképtől kért segítséget, de az gőgösen elutasította, nem fog ő egyszerű gondolatoknak utat mutatni. A Szekeres bezzeg készségesen felajánlotta segítségét.
- De mondd, kedves Gondolat, hol lakik Jajonka? – kérdezte.
- Hol is, hol is? Jaj, nem jut eszembe – röpködött összevissza a szeleburdi.
Már hetedhét határon is túljárt, amikor ismerős mákvirágot látott egy kertben. Gyönyörű sziromszoknyáját elalvás előtt illendően összébbhajtotta, ne leskelődhessen a kíváncsi Hold.
- Ne haragudj, hogy felébresztelek. Nem tudod, merre találhatnám Jajonkát? Hiányzik, de nem lelem hozzá az utat.
- Sajnos, valamelyik nap gondolt rám utoljára – ásította a virág, miközben kecses nyaka hátrabillent. – Hagyj kérlek aludni!
És kérdezte a szépséges liliomot, a vöröslő muskátlit, az erdő szélén rezgő levelekkel álmot szuszogó fákat, de senki nem tudott neki segíteni.
- Mit tegyek, mit tegyek? - cikázott céltalanul, és lassan elkeseredve a Gondolat.
Egy ösvényt pillantott meg a holdfényben, ahol a kivágott óriási farönkök mellett délután egy szekér gurult keresztül, s érezte, Jajonka is arra járt.
Követte az utat, a fenyőkkel körülvett zöld tó mellett, ami most mintha folyékony ezüstből lett volna, hogy a csillagok gyönyörködhessenek magukban. Legalább a Kis Oroszlán is láthatta magát – hiszen olyan kicsi, nem is vehető észre szabad szemmel az Oroszlán feje fölött.

Meglátta!
Igen a meseház! Hiszen ez az amit keresett! A holdfényben vakító fehér falak, amelyben a fagerendák csodálatos rajzolatot adnak, a csábító, hatalmas, boltíves kapu…
A földszinti ablakok zsalugáterei, mint a legsűrűbb szempillák csukódtak a kazettás ablakokra, csak a nyugodt, szép álmot engedve lakóira.
Jajonka Gondolata ott ült az egyik vaskos gerendán a nappaliban, és lábát lógázva, egy régi dalt dudorászott.
Mellételepedett, és megfogadta, soha többet nem engedi ilyen sokáig távol lenni magától.

Legalább gondolatban nem.

Fotók: Jánoska Alíz

Ébredő

Álom kerüli: a pihentető,

mécses fénye mutatja útját.

Lélek nyugvást keze simít,

nyirkos, fáradt homlokodon.

Ébred a vágycsepp,

puha ölbe siklik a férfi erő.

Holdfény csillan a márvány combon…

Mosolyára ébred a

hársfás májusi reggel.

Illusztráció: Szász Endre, Hajós lány

Janus arcú

Janus arcú tavasz!
Ígértél ágyat -
forrót, szerelmeset.
Vágyfecskéimmel
tovarepültél,
viharral, sodró árral.
Csupasz, meddő sziklaszirt
ajándék maradt utánad.
De lásd, egy apró
osonó csoda
tenyerembe simul, ajkamra
nektárt cseppent…
Nyomában rám kacag 
a szerelmes nyár.

Illusztráció: Szász Endre grafikája