Kis sarkot
csinált nekem anya a konyhában, ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt
lámpa fényére.
Apám is
hazajön az éjszaka közepén…
– Mi van,
nem tetszik a gyerekbőgés? – köszön, majd lekever egy óriási pofont.
Öltözöm,
könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok.
A házak
erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.
Hol van édesanya,
aki megvigasztal?
Tegnap még apa
láztól forró ágyam mellett mesét mondott, anya dunnámat izzasztóra rázta, forró,
mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.
Mikor
nőhettem ki kétszobás lakásunkat?
A firkáim,
amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy
kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá…
Már égő
vörösre marja arcomat a jeges szél.
–
Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá – sziszegi.
Alig kapok
levegőt, fáj mindenem.
Meg kell
találnom a szüleimet.
Hiszen,
amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával, mondja, hogy minden
rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van,
s mosolyogva válaszol:
– Igen,
tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.
Mindig
eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk.
Órák óta
rovom a kihalt város rengetegét…
Egy ismerős
ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok,
és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon…
Végre a házunk. De az ajtót már nem lelem. Másfele indulok, sötét, szűk utcák,
de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik
előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a
csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra...
Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…
Ébredés,
tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.
Útközben
találkozok apával és anyával.
Anya sír.
– Gyere haza
kislányom.
