A tücsök okos és jó muzsikus volt.
Pallérozottsága
szikrázott még fekete kitinkabátjáról is, s zenetudományban felülmúlta
bármelyik akadémikust. Egy távolabb álló tehén, aki úgy vélte, ő más,
mint a mezőn legelő foltos csorda tagjai, gyönyörködött a virtuóz
ciripelésében.
Szerette a szépet, hallgatni, nézni…
Kérődzve
közelebb lépdelt az apró művészhez, hogy jobban élvezhesse játékának
hangjait. Mintha ezer pillangó lebegett volna szikrázó fényben,
táncoltak, vibráltak a hangok; máskor szomorúvá vált a mély akkordú,
halk dallamoktól. Néha próbált okosat szólni, kérdezni, de hiába a szép,
melegbarna tekintet, csak pár múúú hagyta el a száját.
A
tücsök délután koncertet adott barátaival a távolabbi kaszálókról
érkező professzor-barátainak. Az előadás szünetében bosszúsan mesélte a
tehén felé bökve:
-
Képzeljétek, az utóbbi időben ez az ormótlan jószág mindig odajön
hozzám, amikor hangszereimen gyakorlok vagy éppen bemutatót tartok. Néz a
nagy borjúszemével – szinte elveszem benne -, s úgy tűnik, valamit
mondani szeretne nekem, de csak kérődzve morzsol a szája, s időnként
hallok egy alt hangú múúú-t. Néha, hogy ne tűnjek faragatlan tuskónak,
nem hagyom abba a művem előadását, amikor mellém ér. Talán azt hiszi,
neki szól szerelmes dalom…
A
tehén eközben is ott állt a közelben csendesen, s mintha varázslat
történt volna, már nem csak a zenét, a ciripelés dallamát értette meg,
hanem azt is, hogy miről beszélgettek a tücskök. Elszégyellte magát,
hatalmas szemei még bánatosabban csillogtak, mint eddig.
Hiába minden… Nincs helye ebben a világban.
Szép lassan megfordult, és elment.
(Az illusztráció saját firka)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése