2016. szeptember 8., csütörtök

ma (2016. szeptember 04. vasárnap)





Ma

Anya, ma nem jut eszembe mi a legkedvesebb virágod…
Bármit vittem:
„Jaj, kislányom, nem kellett volna, ne költsd rám a pénzt.”
Anya, ma belémszakadt az összes gyermekálmom.
Ma nem tiltakoztál, hogy ne öleljem apró, törékeny, madárnyi testedet:
„Ez a betegség olyan kellemetlen szagú kislányom…”
Ma szótlanul engedted, hogy lassan hűlő homlokod sokáig simogassam,
s csókoljam sápadó arcod.


Ma

és nincs holnap.

2014. november 24., hétfő

bújócska










2014. november 22.


Hát elmentél…
És nem hívtál fel, hogy szólj…
Kivel fogok sírni és nevetni az emlékeken, s mit érnek az emlékek, ha csak önmagamban morzsolhatom? Nem igazít ki senki, hogy nem úgy volt, mert te nem is szerettél ott lenni akkor régen a Tiszánál, és sírtál a sátorban, hogy haza akarsz menni, mert a te anyukád nem volt ott, csak az enyém…
Kiürült az udvar, a lakás…
A régi asztalnál már csak hárman ülnénk… Kihűlt a húsleves, az egy szem benne főtt krumpliért senki nem küzd, a pörkölt kocsonyásra dermedten áll. A töltött káposztán vastag penész réteg, a rántott hús, a panírozott zöldségek összeszáradtak, zsugorodtak a tálon… És a rengeteg krémes, torta! Minden az enyészeté.
Egyre vastagabbak a régi falak és egyre nehezebben nyílnak a gyermekkor ajtói körülöttem, mindenki kis földkupacok alá bújik. De én nem akarok ilyet játszani! Ipi-apacs, gyertek elő, inkább leszek újra hunyó!
Mi a fenét mondjak akár gondolatban is neked? Egész nap mozizok, több mint ötven évnyi film…
Ha a helyemben lennél, leteremtenél a sárga földig, hogy nem vagyok normális, hogy gondoltam én ezt? Nem lehet csak úgy eltűnni a létből, nem lehet itt hagyni azokat, akiknek kell még tőlünk bármi is! És ne szórakozzak, inkább menjünk el valahova, vagy kártyázzunk. Szóljak Péternek, mert úgy nem csal senki, ahogy ő, s mi majd’ bepisilunk a nevetéstől, s tele a ház, az udvar a hangunkkal.
Bassza meg! - még ezt is mondanád - igyál inkább egy kortyot, mert úgy is szar az élet, de azért mi megtettünk mindent, amit tudtunk… Egyébként meg az én bajom semmi a te fájdalmadhoz képest…
De neked most már nem fáj, én meg…
Lassan azt mondok, amit akarok, nincs aki megcáfoljon.
És ki nem tesz az én csendes nyüszítésemre…
Mindenkinek a saját sebe a legfájdalmasabb.

„- A csillagok… Az Úr jól kitalálta őket.
- Szóval, mindez szerinted egy értelmes lény műve?
- Szerinted nem?
- Mármint, hogy hiszem-e, hogy ha felnézek az égre és megígérek ezt, meg azt, akkor az Öreg majd jól meggyógyít? Nem.
- És az emberek kilencvenöt százaléka téved?
- Ha egyet megtanultam, hát az az, hogy az emberek kilencvenöt százaléka téved.
- Ezt hívják hitnek.
- Őszintén irigylem, akinek van hite, de nekem mégsem megy a fejembe.
- Talán mert útban van a fejed.
- Mind túl vagyunk már száz ilyen beszélgetésen, és mindig mindegyik ugyanabba a falba ütközött. Létezik a mesebeli Jótündér vagy sem? És ezen a falon még soha senki nem jutott át.
- Akkor te miben hiszel?
- Nálam egy elmélet sem játszik…
- Nincs ősrobbanás? Ez egy véletlen világ?
- Élünk, meghalunk. A busz kereke meg csak forog és forog…
- Mi van, ha te tévedsz?
- Az lenne a legjobb. Ha tévedek, csak nyerhetek.”

Szóval, ha találkozunk, akkor…
Kurvára fogok neked örülni.



2014. november 2., vasárnap

A tücsök és a tehén





A tücsök okos és jó muzsikus volt.
Pallérozottsága szikrázott még fekete kitinkabátjáról is, s zenetudományban felülmúlta bármelyik akadémikust. Egy távolabb álló tehén, aki úgy vélte, ő más, mint a mezőn legelő foltos csorda tagjai, gyönyörködött a virtuóz ciripelésében.
Szerette a szépet, hallgatni, nézni…
Kérődzve közelebb lépdelt az apró művészhez, hogy jobban élvezhesse játékának hangjait. Mintha ezer pillangó lebegett volna szikrázó fényben, táncoltak, vibráltak a hangok; máskor szomorúvá vált a mély akkordú, halk dallamoktól. Néha próbált okosat szólni, kérdezni, de hiába a szép, melegbarna tekintet, csak pár múúú hagyta el a száját.
A tücsök délután koncertet adott barátaival a távolabbi kaszálókról érkező professzor-barátainak. Az előadás szünetében bosszúsan mesélte a tehén felé bökve:
- Képzeljétek, az utóbbi időben ez az ormótlan jószág mindig odajön hozzám, amikor hangszereimen gyakorlok vagy éppen bemutatót tartok. Néz a nagy borjúszemével – szinte elveszem benne -, s úgy tűnik, valamit mondani szeretne nekem, de csak kérődzve morzsol a szája, s időnként hallok egy alt hangú múúú-t. Néha, hogy ne tűnjek faragatlan tuskónak, nem hagyom abba a művem előadását, amikor mellém ér. Talán azt hiszi, neki szól szerelmes dalom…
A tehén eközben is ott állt a közelben csendesen, s mintha varázslat történt volna, már nem csak a zenét, a ciripelés dallamát értette meg, hanem azt is, hogy miről beszélgettek a tücskök. Elszégyellte magát, hatalmas szemei még bánatosabban csillogtak, mint eddig.
Hiába minden… Nincs helye ebben a világban.
Szép lassan megfordult, és elment.



 (Az illusztráció saját firka)

2014. szeptember 9., kedd

Jaj, ne már...







Meleg, nyári szellő játszott a lány hajával, míg ő vezetés közben BMW cabriojából azt nézte, hol állhatna meg legközelebb a kedvenc étterméhez. Fáradt volt és éhes, pedig még az új szálloda edzőtermébe is el akart menni időpontot egyeztetni az trénerével, s édesanyjának is megígérte, hogy elkíséri egy új Chanel összeállítást vásárolni. Este pedig vacsora a lányokkal az ARAZ-ban… Most egy csepp kedvet sem érzett a találkozóhoz. Lehalkította a zenét, várt a kikapcsolással, még végighallgatta kedvencét, a One Direction, What Makes You Beautiful című számát - remélte, a következő koncertjükön ott lehet -, s beállt a szálloda parkolójába. Az étterem teraszán nem hogy a megszokott asztala nem volt szabad, de mindegyiknél ültek. Élvezték ebéd és beszélgetés közben a gyönyörű panorámát, nézték a Dunán úszó hajókat. Ő most kimarad ebből, szép ajkait lebiggyesztve ment, hogy bent keressen helyet.
Ahogy elhaladt a „törzsasztala” mellett, egy fekete szempárral találkozott a tekintete.
- Pár perc, és megyek, s ha nem zavarlak addig, nyugodtan ülj ide a megszokott helyedre.
Megtorpant. Talán ismeri ezt a jóképű fiút, vagy volt már a társaságukban? Honnan tudja, hogy ez a megszokott asztala? Miután tekintete végigfutott rajta, csinos vállát megrántva úgy döntött, leül mellé. Érdekes... Ingét, nadrágját, cipőjét, karóráját nézve, egyetlen egy márkát sem ismert fel, mégis megfelelt az ízlésének amit látott: Elegáns – bólintott magában elégedetten.
- Fáradt vagy? – kérdezte a fiú, miután udvariasan felállt, s széket kínált a lánynak.
- Igen, kicsit… Sok helyen voltam ma – mondta, miközben csodálkozva figyelt. 
Ennyire látszik rajtam? - fürkészte a másik tekintetét. Mintha arany csillámok, pikkelyek csillogtak volna a fekete szemek íriszében.
- Merre jártál? Ahol a madár se jár? – nevetett a fiú – Bocs a viccért…
A lány megrendelt egy könnyű ebédet, és egy hideg üdítőt kért hozzá. Mintha meg sem hallotta volna a kérdést, telefonján kezdett lapozgatni. De egy pillanat múlva a készülék kijelzője elsötétült, és semmit nem tudott vele kezdeni. Nem értette, mi történhetett, reggel vette le a töltőről, új, egy hete kapta édesapjától…
- Eddig ez nem az én napom! – fakadt ki bosszúsan.
- Miért, mi történt eddig ma veled? Nem úgy tűnik, mintha bármi is másképp alakulhatna, mint ahogy te szeretnéd. S talán segíthetek is…
- Miért, te vagy a mesebeli, kívánságteljesítő aranyhal? – kérdezte nevetve a lány. 
Közben a pincér hozta a megrendelt ebédet. Ízlett neki a felszolgált divatos finomság.
- Ki tudja… - mosolygott a fiú - De szívesen beszélgetek veled, s akkor nem hiányzik majd a telefonod. Szeretted kiskorodban a meséket?
- Igen, de nagyon régen nem mesélt nekem senki – válaszolt elgondolkodva a lány, két falat között. - Nagyapa, ő mesélt nekem sokat! De hét éves voltam, amikor meghalt. Nagymama más volt… Igazi úrinő. S mintha az egy foglalkozás lett volna, azt a viselkedést tanította nekem is. Mit illik, mit nem, hogy kell öltözködni, mire kell figyelni, milyen iskolába járjak, még azt is, hogy kik legyenek a barátaim. A szüleim nem értek rám. Apa az üzlettel volt elfoglalva, anya pedig őt segítette. Tárgyalások, estélyek, fogadások…
- Ó te szegény – mondta komolyan a fiú. 
S bár a lány fürkészte tekintetében, hangjában a cinikusság legapróbb jelét, de nem lelete.
- Reggel, a Londonban vásárolt új cipőmet vettem fel. Nem kellett volna anyára hallgatnom. Hozzá illik, és szereti Sergio Rossi platformos cipőit, de nekem már most délben nagyon fáj benne a lábam. Milyen jó lenne most egy kényelmesebb fazon, például Bergdorf Goodmantől…
- Nem teljesíthetetlen a kívánságod – nevettek rá az arany-fekete szemek.
- Éééés… - folytatta a lány, s kuncogott, jelezve, benne van a játékban – Délelőtt a fodrásznál, műkörmösnél is voltam. Tudod, mondtam Annának, hogy próbáljuk ezüstösebb szőkére festeni a hajamat, tegyen bele kis neon árnyalatú tincseket is, és vágjon egy kicsit rövidebb fazont. Hát, ahogy a tükörbe néztem, bosszúsan láttam, hogy nem sikerült eltalálnia a nekem tetsző színeket. Ennyi erővel lehetne kék is a hajam. A hossza sem tetszik. Olyan tizenkettő egy tucat lett. Az sem látszik, hogy fodrásznál voltam – melegedett bele a lány a panaszkodásba.
A fiú csak nézte komolyan, időnként bólintott, és halkan hümmögött is hozzá, de a szája sarkában mindig ott volt egy kedves mosoly.
- És a körmös? – kérdezte együtt érzően.
- Á – legyintett a lány. - Túl rövidek lettek a körmeim, s ezen annyira felbosszantottam magam, hogy már nem is szóltam, hogy a lakkokból nagyon világos árnyalatot választott Nikolett – szép ajkai szinte pengekeskenységre záródtak, sarkai lefele görbültek, mint egy durcás kisgyereknek.
- És – melegedett bele a lány a délelőtt eseményeinek elmesélésébe – ha legalább lenne Pesten is egy Helmut Lang, vagy Alexander McQueen üzlet. Olyan jó lenne egy kicsit változtatni a ruhatáram stílusán. Anyától fára tudnék mászni, mert mindig ő akarja megmondani, hogy hol és mit vegyek, és hova kell elmennem, mert nem mindegy, hogy hol, kivel látnak, mit szólnak apa üzlettársai, meg nagymama...
- Falra. Nem? – szólt közbe a fiú.
- Hogy? Nem értem...
- Azt mondtad, fára mászol. S erre kérdeztem rá. Nem falra akarsz mászni anyukád dirigálásától?
- Hm. Teljesen mindegy. Az a legkisebb problémám, hogy falra, vagy fára másszam – rántotta meg szokása szerint vállait a lány. Azt még látta, hogy a fiú egy nagyot sóhajt, s hallotta, amint azt mondja:
- Rendben, legyen úgy.
A következő pillanatban, mintha erősebben fújt volna a szél…
Döbbenten kapaszkodott. Mibe is? Persze, hogy egy fába, mert már azon ült. Valahol a Népligetben. Fekete, hosszú körmei úgy mélyedtek a fa kérgébe, mintha soha nem akarná elengedi a biztonságot adó ágat.
Nevetett – nem is emlékszik, mikor nevetett ilyen felszabadultan -, s nevetve nézett végig magán.
Minden stimmelt: kényelmes bakancs, kakastaréj fazonú haj – biztos, hogy kék a színe is - két oldalt felborotválva. De a ruha, a ruha! Ha fekete is, legalább Jimmy Choo fashion.
Nem tudta abbahagyni a nevetést. Hallotta már, hogy apjára az üzlettársai azt mondják: bizniszpunk. Hát ő lesz a második punk a családban.
Nagyapjára gondolt, s a mesékre… Melyikben is volt az a versike: „Szegény lány, gyenge lány, ha ezt tudtam volna…”

Egy kisfiú a Duna parton felnézett a kavicskeresgélésből. Aranyos villanást látott a víz felszínén, amit egy csobbanás hangja kísért. „De jó lenne, ha a mesebeli aranyhal úszna erre!” – gondolta, s elképzelte, mit is kérne tőle.




(Kép forrása: hairtopstyle.blogspot.hu)


2012. február 18., szombat

Álom, vendégágyon





Kis sarkot csinált nekem anya a konyhában, ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt lámpa fényére.
Apám is hazajön az éjszaka közepén…
– Mi van, nem tetszik a gyerekbőgés? – köszön, majd lekever egy óriási pofont. 
Öltözöm, könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok.
A házak erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.
Hol van édesanya, aki megvigasztal? 
Tegnap még apa láztól forró ágyam mellett mesét mondott, anya dunnámat izzasztóra rázta, forró, mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.
Mikor nőhettem ki kétszobás lakásunkat?
A firkáim, amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá…
Már égő vörösre marja  arcomat a jeges szél.
–  Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá – sziszegi.
Alig kapok levegőt, fáj mindenem.
Meg kell találnom a szüleimet.
Hiszen, amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával,  mondja, hogy minden rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van, s mosolyogva válaszol:
– Igen, tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.
Mindig eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk.
Órák óta rovom a kihalt város rengetegét…
Egy ismerős ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok, és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon… Végre a házunk. De az ajtót már nem lelem. Másfele indulok, sötét, szűk utcák, de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra... Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…
Ébredés, tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.
Útközben találkozok apával és anyával.
Anya sír.
– Gyere haza kislányom. 



2012. január 29., vasárnap

Bor és csalán







forralt bor égeti ajkamat
illatos fűszeres
szeretve csókolja nyelvem
forrósítja testem
óvatosan kortyolom
két tenyerem közt lassan hűl
őrizném de az élvezet illanó
utolsó hideg cseppje kiábrándító

holnap csalán teát iszom

nem hiteget aromás fűszerekkel
langyos a zöld ital
ujjaimat mégis felforrósítja
gömbölyű csésze
alján az utolsó kortyban
legfinomabb ízű
méz vár rám


2011. november 28., hétfő

Novemberi mese




Gyönyörködik az ősz színeiben; sárgák, vörösek, kékek és barnák, ezer árnyalatban a hegyek, erdők, ég és föld. Mégsem szereti, hamar sötét van, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.
Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz ér.
Ismerős utcák, házak, fák, bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, kánikulában, vagy pulóveres, sírós időben, nem számít.
A dombra érve - a hivatal itt szabott határt az aszfaltozott útnak - még zötykölődni kell a földúton.
- Házat építtetett a szomszéd – mosolyog önmagán; beszél, énekel vezetés közben. A telekhatár bokrok, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.
Csípős, késő-őszi szél fogadja:
- Miért nem nyáron jöttél?
- Ne légy gonosz.
A kunság sík, homokos vidékén a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, mintha közelebb lenne az éghez. Érzi a Balaton felől érkező tiszta-illatú levegőt, de a tó már eltűnt a párás, sűrű alkonyatban.
Lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. A nappali nagy, mohazöld foteljában érzi, elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. A kályha ásít, tüzet rak.

Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. Pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a kis házat elbújtató, zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.
Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, nyakának hajlatát, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén az izgalomtól, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi az izzó vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra és újra éli. A becéző, forró csókok kényeztették simogatva, gyönyörtől, gyönyörig.

Fázik.
Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a rézfogantyús cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakai fényes tekintettel köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az illatos erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékény-fotelokban ülve beszélgettek teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.
Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, és beburkolózva a nagy, meleg fürdőköpenyébe, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, mesét vár.
- Miről meséljek, kedves? – duruzsolja melegen, halkan.
- Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?
- Hidd, hogy mindig az lesz és úgy, ahogy szeretnéd…
Az óra kismutatója már az ötös számon áll.
Párnáját a feje alá gyűri csomóba, mint mindig, s felhúzva térdét figyeli a lángok béjarti balettjét.

Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van.
Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást küldött most a kertnek. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet, s vékony, azsúrozott vászon hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen mindjárt jön fel a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta. Szaladt, majd az utat kémlelve lépdelt az ösvényen. A harangok delet kondultak, a kanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé. Örült, hogy hozta a vizet, és a buborékosat, mert Ő azt szereti.
Már szaladt, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:
- Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted.
- Ne szemtelenkedj, mert megharaplak - mosolygott a férfi. Miért nem jöttél le te is?
- Tudod, kedves, hogy késő délelőtt én már nem szeretek a melegben elindulni, és a még nagyobb forróságban visszafelé is megtenni a „dombra fel” utat. Jó ilyenkor a kertben időzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.
- De nem sokáig lesz az sem – mondta bajusza alatt huncutul a férfi.
Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték, „habozták” egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.
- Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?
- Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.
- Gyere csak ide most, megvan-e minden pici piheszálad?

Fázik.
Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.
Alig egy-két órát aludt...
Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.
- Zoltán! – szorítja a férfit magához.
- Ne sírj életem - öleli át óvón.
- Féltem. – suttogja. Tudtam, meglehet az is, hogy soha többet nem látlak.
- Igen, az is megtörténhetett volna... 
Ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd – szeretném -, minél több emlékünket.


~~~~~~~~~~~~

Egy pici javítás után (2014. november 6.):

Gyönyörködik az ősz színeiben, ezer árnyalatban: sárgák, barnák, vörösek a hegyek, az erdők. Mégsem szereti, mert hamar sötétedik. Sokkal inkább, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.
Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz érhet.
Ismerős utcák, házak, fák és bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, függetlenül attól, hogy kánikula, vagy pulóveres, sírós idő van.
A város szélén, a dombra érve még zötykölődni kell a földúton.
- Építkeztek a szomszéd telken, mióta itt voltam – néz mosolyogva egy szép, nagy házat a dombtetőn. Megérkezik… A telekhatárt bokrok jelölik, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.
A fűtött kocsiból kiszállva, csípős, késő-őszi szél fogadja:
- Miért nem nyáron jöttél? – sivítja fájón a fülébe.
- Ne légy gonosz.
A kunság sík, homokos vidékén, a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, végigzúg hegyen, völgyön új és új erőre kapva. Érezni a Balaton felől érkező levegő illatát, pedig a tó már eltűnt a völgyben, a sűrű alkonyatban.
A lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. Barátságosan üdvözölve öleli át a nappali. A nagy, mohazöld fotelba ülve érzi csak, mennyire elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. 
Fázik.
Tüzet rak.

Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. A pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.
Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi a vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra éli. Becéző csókok kényeztették simogatva.

Fázik.
Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakaiból a fények neki köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékényfotelokban ülve beszélgettek teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.
Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, majd a fürdőköpenyébe burkolózva, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, most tőle vár mesét.
- Miről meséljek, kedves? – duruzsolja melegen, halkan.
- Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?
- Hidd, hogy mindig úgy lesz, ahogy szeretnéd… - mintha a férfit hallaná, aki a párnájánál ül törökülésben, és a haját simogatja.
Az óra kismutatója már az ötösön áll…
Párnáját a feje alá gyűri, mint mindig, s térdét felhúzva figyeli a lángok béjart-i balettjét.

Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van. Miután Zoltán reggel lement a partra, visszabújt az ágyba olvasni, de elaludt.
Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást vetett most a kertre. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet – buborékosat, amilyet Zoltán szeretett -, s vékony hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen nemsokára feljön a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta, ahogy lépdelt az ösvényen az utat kémlelve. Amikor a harangok delet kondultak, az útkanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé.
Már szaladt is elé, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:
- Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted?
- Ne szemtelenkedj, mert megharaplak - mosolygott a férfi. — Miért nem jöttél le te is a partra?
- Tudod, kedves, hogy a nagyon meleg reggeleken inkább olvasni szeretek a hűvös szobában, és jó ilyenkor a kertben is elidőzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.
- De nem sokáig lesz az sem – mondta bajusza alatt huncutul a férfi.
Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.
- Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?
- Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.
- Gyere csak, hadd nézzem, megvan-e minden pici piheszálad?

Fázik.
Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.
Alig egy-két órát aludt...
Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.
- Zoltán! – szorítja a férfit magához.
- Ne sírj életem - öleli át óvón.
- Féltem. – suttogja. Féltem, hogy soha többé nem látlak.
- Igen, az is megtörténhetett volna… De itt, az álmodban mindig együtt leszünk. Most ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd – szeretném -, minél több emlékünket.