2012. február 18., szombat

Álom, vendégágyon





Kis sarkot csinált nekem anya a konyhában, ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt lámpa fényére.
Apám is hazajön az éjszaka közepén…
– Mi van, nem tetszik a gyerekbőgés? – köszön, majd lekever egy óriási pofont. 
Öltözöm, könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok.
A házak erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.
Hol van édesanya, aki megvigasztal? 
Tegnap még apa láztól forró ágyam mellett mesét mondott, anya dunnámat izzasztóra rázta, forró, mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.
Mikor nőhettem ki kétszobás lakásunkat?
A firkáim, amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá…
Már égő vörösre marja  arcomat a jeges szél.
–  Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá – sziszegi.
Alig kapok levegőt, fáj mindenem.
Meg kell találnom a szüleimet.
Hiszen, amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával,  mondja, hogy minden rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van, s mosolyogva válaszol:
– Igen, tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.
Mindig eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk.
Órák óta rovom a kihalt város rengetegét…
Egy ismerős ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok, és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon… Végre a házunk. De az ajtót már nem lelem. Másfele indulok, sötét, szűk utcák, de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra... Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…
Ébredés, tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.
Útközben találkozok apával és anyával.
Anya sír.
– Gyere haza kislányom. 



2012. január 29., vasárnap

Bor és csalán







forralt bor égeti ajkamat
illatos fűszeres
szeretve csókolja nyelvem
forrósítja testem
óvatosan kortyolom
két tenyerem közt lassan hűl
őrizném de az élvezet illanó
utolsó hideg cseppje kiábrándító

holnap csalán teát iszom

nem hiteget aromás fűszerekkel
langyos a zöld ital
ujjaimat mégis felforrósítja
gömbölyű csésze
alján az utolsó kortyban
legfinomabb ízű
méz vár rám