2012. február 18., szombat

Álom, vendégágyon





Kis sarkot csinált nekem anya a konyhában, ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt lámpa fényére.
Apám is hazajön az éjszaka közepén…
– Mi van, nem tetszik a gyerekbőgés? – köszön, majd lekever egy óriási pofont. 
Öltözöm, könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok.
A házak erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.
Hol van édesanya, aki megvigasztal? 
Tegnap még apa láztól forró ágyam mellett mesét mondott, anya dunnámat izzasztóra rázta, forró, mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.
Mikor nőhettem ki kétszobás lakásunkat?
A firkáim, amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá…
Már égő vörösre marja  arcomat a jeges szél.
–  Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá – sziszegi.
Alig kapok levegőt, fáj mindenem.
Meg kell találnom a szüleimet.
Hiszen, amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával,  mondja, hogy minden rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van, s mosolyogva válaszol:
– Igen, tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.
Mindig eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk.
Órák óta rovom a kihalt város rengetegét…
Egy ismerős ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok, és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon… Végre a házunk. De az ajtót már nem lelem. Másfele indulok, sötét, szűk utcák, de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra... Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…
Ébredés, tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.
Útközben találkozok apával és anyával.
Anya sír.
– Gyere haza kislányom.