2011. november 28., hétfő

Novemberi mese




Gyönyörködik az ősz színeiben; sárgák, vörösek, kékek és barnák, ezer árnyalatban a hegyek, erdők, ég és föld. Mégsem szereti, hamar sötét van, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.
Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz ér.
Ismerős utcák, házak, fák, bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, kánikulában, vagy pulóveres, sírós időben, nem számít.
A dombra érve - a hivatal itt szabott határt az aszfaltozott útnak - még zötykölődni kell a földúton.
- Házat építtetett a szomszéd – mosolyog önmagán; beszél, énekel vezetés közben. A telekhatár bokrok, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.
Csípős, késő-őszi szél fogadja:
- Miért nem nyáron jöttél?
- Ne légy gonosz.
A kunság sík, homokos vidékén a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, mintha közelebb lenne az éghez. Érzi a Balaton felől érkező tiszta-illatú levegőt, de a tó már eltűnt a párás, sűrű alkonyatban.
Lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. A nappali nagy, mohazöld foteljában érzi, elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. A kályha ásít, tüzet rak.

Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. Pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a kis házat elbújtató, zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.
Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, nyakának hajlatát, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén az izgalomtól, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi az izzó vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra és újra éli. A becéző, forró csókok kényeztették simogatva, gyönyörtől, gyönyörig.

Fázik.
Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a rézfogantyús cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakai fényes tekintettel köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az illatos erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékény-fotelokban ülve beszélgettek teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.
Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, és beburkolózva a nagy, meleg fürdőköpenyébe, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, mesét vár.
- Miről meséljek, kedves? – duruzsolja melegen, halkan.
- Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?
- Hidd, hogy mindig az lesz és úgy, ahogy szeretnéd…
Az óra kismutatója már az ötös számon áll.
Párnáját a feje alá gyűri csomóba, mint mindig, s felhúzva térdét figyeli a lángok béjarti balettjét.

Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van.
Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást küldött most a kertnek. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet, s vékony, azsúrozott vászon hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen mindjárt jön fel a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta. Szaladt, majd az utat kémlelve lépdelt az ösvényen. A harangok delet kondultak, a kanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé. Örült, hogy hozta a vizet, és a buborékosat, mert Ő azt szereti.
Már szaladt, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:
- Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted.
- Ne szemtelenkedj, mert megharaplak - mosolygott a férfi. Miért nem jöttél le te is?
- Tudod, kedves, hogy késő délelőtt én már nem szeretek a melegben elindulni, és a még nagyobb forróságban visszafelé is megtenni a „dombra fel” utat. Jó ilyenkor a kertben időzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.
- De nem sokáig lesz az sem – mondta bajusza alatt huncutul a férfi.
Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték, „habozták” egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.
- Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?
- Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.
- Gyere csak ide most, megvan-e minden pici piheszálad?

Fázik.
Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.
Alig egy-két órát aludt...
Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.
- Zoltán! – szorítja a férfit magához.
- Ne sírj életem - öleli át óvón.
- Féltem. – suttogja. Tudtam, meglehet az is, hogy soha többet nem látlak.
- Igen, az is megtörténhetett volna... 
Ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd – szeretném -, minél több emlékünket.


~~~~~~~~~~~~

Egy pici javítás után (2014. november 6.):

Gyönyörködik az ősz színeiben, ezer árnyalatban: sárgák, barnák, vörösek a hegyek, az erdők. Mégsem szereti, mert hamar sötétedik. Sokkal inkább, mint egy kis gyík, a nap melegére vágyik, de tűző sugarai elől elbújik egy kő alá.
Kocsijának gyorsabb tempót diktál, így világosban a nyaralóhoz érhet.
Ismerős utcák, házak, fák és bokrok. Zoltánnal minden nyáron itt töltenek legalább egy hetet, függetlenül attól, hogy kánikula, vagy pulóveres, sírós idő van.
A város szélén, a dombra érve még zötykölődni kell a földúton.
- Építkeztek a szomszéd telken, mióta itt voltam – néz mosolyogva egy szép, nagy házat a dombtetőn. Megérkezik… A telekhatárt bokrok jelölik, kapu nincs, a kocsi sűrű fűben gurul a bejárati ajtó elé.
A fűtött kocsiból kiszállva, csípős, késő-őszi szél fogadja:
- Miért nem nyáron jöttél? – sivítja fájón a fülébe.
- Ne légy gonosz.
A kunság sík, homokos vidékén, a szél is megszelídül, elfárad a hosszas nyargalászásban, itt, végigzúg hegyen, völgyön új és új erőre kapva. Érezni a Balaton felől érkező levegő illatát, pedig a tó már eltűnt a völgyben, a sűrű alkonyatban.
A lejtős kertben, szőlősor és lombtalan gyümölcsfák mellett lesétál a pincebejárathoz. Kulcs a szokott helyen, a vastag tölgyfagerendán. Barátságosan üdvözölve öleli át a nappali. A nagy, mohazöld fotelba ülve érzi csak, mennyire elfáradt. Csend van és sötét, az ismerős tárgyak kontúrjait csak sejti szeme. 
Fázik.
Tüzet rak.

Forró, régi június… Nevetve vitték bőröndjeiket a padlástéri szobába. A pici erkély ajtajából gyönyörködtek a távolban csillogó vízben, a zöld óriásokként magasodó hegyekben. Nézték táncukat viharban, esőben.
Zoltán átölelte, csókolta tarkóját, keze végigsimított vállán, érezte, a legapróbb piheszál is meredten áll testén, ujjai megálltak pár pillanatig játszani mellén, majd csípőjét szorosan öléhez vonta. Most is érzi a vágyat, gerince ívbe feszülését. Az első szeretkezés minden pillanatát újra éli. Becéző csókok kényeztették simogatva.

Fázik.
Felkapcsolja a kanapé melletti lámpát, pár úti-holmiját a cseresznyefa komód tetejére teszi. Jó most a csend, kimegy a teraszra, távoli házak ablakaiból a fények neki köszönnek, és látni véli a kedves utat, ami az erdőbe vezet. Szél cibálja haját. Pedig nyáron kellemesen hűsítette őket a forróságban, fonott gyékényfotelokban ülve beszélgettek teát kortyolva, míg a nap el nem tűnt a hegy mögött.
Nem megy fel az emeleti hálószobába, a kanapén ágyaz meg magának. Gyorsan letusol, s mintha Zoltán is itt lenne, a citrusos tusfürdőt használja, utána csak egy csepp parfüm a fülcimpái mögé… Levendulateát főz, majd a fürdőköpenyébe burkolózva, az ágy sarkába húzódik. A tüzet nézi, most tőle vár mesét.
- Miről meséljek, kedves? – duruzsolja melegen, halkan.
- Mesélj, kérlek, hogy mi lesz holnap és holnapután meg azután?
- Hidd, hogy mindig úgy lesz, ahogy szeretnéd… - mintha a férfit hallaná, aki a párnájánál ül törökülésben, és a haját simogatja.
Az óra kismutatója már az ötösön áll…
Párnáját a feje alá gyűri, mint mindig, s térdét felhúzva figyeli a lángok béjart-i balettjét.

Meglepődve ébredt a nap meleg sugaraira. Szinte vakította a fény, és riadtan vette észre, hogy mindjárt dél van. Miután Zoltán reggel lement a partra, visszabújt az ágyba olvasni, de elaludt.
Gyorsan felkelt, a zsalugáteres teraszajtót kinyitotta a hegyről bekéredzkedő szellőnek, csak futó pillantást vetett most a kertre. A hűtőszekrényből kivett egy ásványvizet – buborékosat, amilyet Zoltán szeretett -, s vékony hálóingében, mezítláb kisietett a házból. Itt soha nem félt, hogy valamelyik szomszéd a szájára veszi ledérségéért. Iparkodott, hiszen nemsokára feljön a partról Zoltán. A fű puhán, hűsen cirógatta, ahogy lépdelt az ösvényen az utat kémlelve. Amikor a harangok delet kondultak, az útkanyarulatban felbukkant a férfi, fürdőnadrágban battyogott a dombon felfelé.
Már szaladt is elé, boldogan ugrott a férfi nyakába, és nevetve kérdezte, miközben homlokát, ajkát csókolta:
- Mondd kedvesem, te valóban úszni voltál, vagy csak a szemedet legeltetted?
- Ne szemtelenkedj, mert megharaplak - mosolygott a férfi. — Miért nem jöttél le te is a partra?
- Tudod, kedves, hogy a nagyon meleg reggeleken inkább olvasni szeretek a hűvös szobában, és jó ilyenkor a kertben is elidőzni, megnézni, van-e még elbújt eper vagy málna… De most elaludtam. Látod, még a hálóing van rajtam, úgy siettem eléd.
- De nem sokáig lesz az sem – mondta bajusza alatt huncutul a férfi.
Percek múlva már úszott az egész fürdőszoba, ők nevetve fröcskölték egymást, a hűvös lepedő helyett vízcseppek takarták be ölelkező testüket.
- Mondd csak, hogy fogsz te velem ebéd után szunyókálni, ha egész délelőtt aludtál?
- Majd olvasok, és közben nézem, miről álmodsz.
- Gyere csak, hadd nézzem, megvan-e minden pici piheszálad?

Fázik.
Sötét van, a kályhában már csak egy diónyi parázs vágyik hajnali étek után.
Alig egy-két órát aludt...
Fát tesz a tűzre, guggolva nézi, hallja, valaki kulccsal babrál a bejárati ajtó zárján.
- Zoltán! – szorítja a férfit magához.
- Ne sírj életem - öleli át óvón.
- Féltem. – suttogja. Féltem, hogy soha többé nem látlak.
- Igen, az is megtörténhetett volna… De itt, az álmodban mindig együtt leszünk. Most ébredj Kedves, nézd, a párnád csupa könny… Őrizd – szeretném -, minél több emlékünket.


2011. október 26., szerda

Találkozás



Szereti a fürdőszobai rituálékat.
Olyan egyformáknak tűnnek, mégis, mindig más és más.
Reggel a megszokott sietős tusolás, hajszárítás – nem könnyen boldogul hosszú loboncával -, gyors smink. Nyáron a naponta többször is felfrissítő, törölközőt sem kívánó vizes lábak nyomát hagyó…
Ha fáradt, télen átfázik, vagy el akar tűnni, félig engedi a kádat, és hangulatához választ egy illatot a fürdőolajokból. Belemerül és elrepül gondolatban.
És a semmihez sem hasonlító készülődés, ha Hozzá megy, Vele találkozik.
Szinte mindig a citrusolajos tusfürdőt használja – az csak a frissesség illatát hagyja rajta -, s miközben arra ügyel, hogy mindenhol egyenletesen elborítsa a vékony habréteg, már az Ő simogatását érzi bőrén. Mindig mosolyognia kell, hiszen nincs is annál finomabb érzés. S persze ami a simogatás után következik…
Gondosan itat fel magáról minden csepp vizet, nagy, narancssárga fürdőlepedőjébe burkolózva. Érdekes, hogy mindig azt veszi elő ilyenkor a fürdőszoba szekrényéből. Soha sem siet, szinte órák telnek el…
A testápolót a szokásosnál vékonyabban használja, kezébe pár csepp vizet ereszt, úgy teszi lazábbá az opálos krémcseppet. Tudja, a férfi nem nagyon szereti, de elfogadta, így ő viszonzásul csak annyit használ, amitől bőre csak rugalmas, selymes lesz.
A dezodor kizárólag semleges illatú. Inkább csak a megszokás; kell, de ne lehessen „érezni”.
A parfümöt sem mindig egyformán használja. Most óvatosan a bal csuklójára önt egy kicsit, a másikkal összedörzsöli, majd végigsimít a füle alatt a nyakán, és a kulcscsontjának válla felőli részén. Még egy pirinyó a középső ujjára, amit a tarkójához érint, és a dekoltázsához.
Szereti, ha öt perc múlva ő már semmit nem érez az illatból. Akkor tudja, hogy illik hozzá. Nem is szívesen változtat. Bár szekrényében több mint nyolcvan különleges üvegcse sorakozik, időnként elidőz közöttük, kipróbálja őket – szereti a hangulatot, elképzeli, kihez is tartozhatna -, de használni csak azt az egyet. És a legfontosabb, hogy Ő is kedvelje, egynek érezze bőrének természetességével.
A hajszárításra rendszerint kevés időt szán. Dús, hosszú, egyszerűen a saját természetes hullámainak engedni át. Csak ne maradjon vizes.
Felöltözik a gondosan kiválasztott ruhájába – soha ennyire nem ügyelt a darabok összeválogatására -, s már csak a smink van hátra. Bár alig látszik a végén, hogy van rajta valami, mégis egy palettányi kencét pakol ki maga elé. Egy pici alapozó, csepp arcpír, amiből a szemhéjcsontjára is kerül - az összhang kedvéért -, kétféle szemhéjpúder – kell egy sötétebb árnyalat a pillákhoz közel -, és a szokásos sötétszürke tus. Még egy kis fekete szempillaspirál, meg a sajátjánál árnyalattal sötétebb kontúr a szája szélére, és ennyi.
Összepakol a fürdőszobában. Most nem viszi magával a szokásos „utazós”, almazöld neszesszerét.
Gyors pillantás a tükörbe, de a kép nem mosolyog vissza rá.
Kész.
A kocsiba még beteszi váltócipőjét; szeret kényelmesen vezetni, de kiszálláskor, a fekete alkalmira cseri majd fel.
Szokásától eltérően nem vesz útközben egy üveg száraz pezsgőt, ez alkalommal a virágboltnál áll meg. A koszorú készen várja, ahogy megrendelte…
 Most már indulhat a férfi temetésére.






Fotó: Orisaku Mineko - Sziluett (Mai Manó Ház)


2011. október 19., szerda

Oldódás



„Jó lenne beszélgetni. Jó lenne megbeszélni. Jó lenne megegyezni, egyetérteni, vitázni, megbékélni. Jó lenne bolondozni. Jó lenne veszekedni, jó lenne utána nagyon szeretni. Jó lenne egymást naponta megismerni. Jó lenne heveskedni, megnyugodni, elfáradni, elterülni, kipihenni, kezedet fogni, szádat megcsókolni, öledbe fejemet belehajtani. Jó lenne ruhátlankodni, jó lenne így egyformának lenni. Jó lenne párnak lenni. Jó lenne így élni.” (Anonymus)


Nyaram boldogságot érlelt…
Napjaim nyugodtan telnek,
este befűtöm szobám,
kedves fejét ölemben érzem.
Tél takarójában

szeretkezve feloldódunk
a mindenségben.


2011. október 6., csütörtök

Zsákutca vége


Holnap becsönget egy cigányfiú.
Én tőle félek majd, ő a kutyánktól.
- Kit keres, kit keresel, mit akar? – kérdezem hadarva.
„Felsőszéktó zsákutca vége.”
- Nem tudom melyik lehet ez a szám, darálni fogom gyorsan - meg még mutogatom, távolabb is lehet ház, ami a Felsőszéktóhoz tartozik.
- Itt házszámok vannak, kivéve azt a pár gyümölcsöst, ami körbeveszi a telkünket.
Nem értem majd mit motyog, ő szeme sarkából még mindig a kutya mozgását figyeli – aki a kerítés mentén szaladgál akkor is -, én a valamikor „aranyos” díszítésű szandálját, a vastag fehérfestékkel bemázolt kerékpárját.

Ha leszáll a sötét álom, eljön újra.
- Már megint itt van – mondja majd fiam.
Lekapcsolom a villanyokat, már egy erkélyről fogok nézni le rá.
Barna szeme alázatosan kérdezi:
- Hogy sikerült a fiad műtétje… Én is arra várok.


2011. augusztus 25., csütörtök

Színtelen szitakötő



A merev, színtelen, senkit nem szerető szitakötő mozdulatlanul ült a pampafű levelén. Fejét fájlalta, szárnytöve is nyilallott. Zsémbelődve morgott.
- Egy jó fürdőt kellene tán vennem? A mézes finom és édes, csak a bajomon nem segít.
- Én segíthetek neked – hallott egy halk harangocska hangot.
Még jó, hogy fejmozdítás nélkül is körülnézhetett. De nem látott mást, csak egy szál halványlila virágú levendulát.
- Mit mondtál? Te orvosolni tudod a bajomat? – billentette furcsán oldalra fejét a szitakötő.
- Persze. Csak gyere ide, mert nem tudok hangosan kiabálni. Mivégre az a sok ordibálás, soha nem értettem. Segítek neked, ha megölelsz és megcsókolsz - mondta alig hallhatóan, mikor odaszállt hozzá.
Ekkora butaságot ki hallott – gondolta a szitakötő -, talán még színessé is válok… Persze hangosan nem mondott semmit. Inkább kíváncsiság kezdte furdalni karcsú oldalát.
Odahajolt a picike lila virágszirmokhoz,  gyönyörködve érezte finom illatukat, s azok apró illóolajat cseppentettek sajgó porcikáira. Szárnyaival megölelte őket, és csodálkozva vette észre, már nem is fáj semmije.
A legszebb kicsi virág a szájához hajolt, s alig érintve, varázsszót suttogott.
A szitakötő észrevehetően elpirult. Gyönyörű színben pompázott tetőtől talpig.
Boldogan szállt körbe a kertben, és mindennap meglátogatta a levendulát.

Hogy az mit suttogott neki?