2014. november 24., hétfő

bújócska










2014. november 22.


Hát elmentél…
És nem hívtál fel, hogy szólj…
Kivel fogok sírni és nevetni az emlékeken, s mit érnek az emlékek, ha csak önmagamban morzsolhatom? Nem igazít ki senki, hogy nem úgy volt, mert te nem is szerettél ott lenni akkor régen a Tiszánál, és sírtál a sátorban, hogy haza akarsz menni, mert a te anyukád nem volt ott, csak az enyém…
Kiürült az udvar, a lakás…
A régi asztalnál már csak hárman ülnénk… Kihűlt a húsleves, az egy szem benne főtt krumpliért senki nem küzd, a pörkölt kocsonyásra dermedten áll. A töltött káposztán vastag penész réteg, a rántott hús, a panírozott zöldségek összeszáradtak, zsugorodtak a tálon… És a rengeteg krémes, torta! Minden az enyészeté.
Egyre vastagabbak a régi falak és egyre nehezebben nyílnak a gyermekkor ajtói körülöttem, mindenki kis földkupacok alá bújik. De én nem akarok ilyet játszani! Ipi-apacs, gyertek elő, inkább leszek újra hunyó!
Mi a fenét mondjak akár gondolatban is neked? Egész nap mozizok, több mint ötven évnyi film…
Ha a helyemben lennél, leteremtenél a sárga földig, hogy nem vagyok normális, hogy gondoltam én ezt? Nem lehet csak úgy eltűnni a létből, nem lehet itt hagyni azokat, akiknek kell még tőlünk bármi is! És ne szórakozzak, inkább menjünk el valahova, vagy kártyázzunk. Szóljak Péternek, mert úgy nem csal senki, ahogy ő, s mi majd’ bepisilunk a nevetéstől, s tele a ház, az udvar a hangunkkal.
Bassza meg! - még ezt is mondanád - igyál inkább egy kortyot, mert úgy is szar az élet, de azért mi megtettünk mindent, amit tudtunk… Egyébként meg az én bajom semmi a te fájdalmadhoz képest…
De neked most már nem fáj, én meg…
Lassan azt mondok, amit akarok, nincs aki megcáfoljon.
És ki nem tesz az én csendes nyüszítésemre…
Mindenkinek a saját sebe a legfájdalmasabb.

„- A csillagok… Az Úr jól kitalálta őket.
- Szóval, mindez szerinted egy értelmes lény műve?
- Szerinted nem?
- Mármint, hogy hiszem-e, hogy ha felnézek az égre és megígérek ezt, meg azt, akkor az Öreg majd jól meggyógyít? Nem.
- És az emberek kilencvenöt százaléka téved?
- Ha egyet megtanultam, hát az az, hogy az emberek kilencvenöt százaléka téved.
- Ezt hívják hitnek.
- Őszintén irigylem, akinek van hite, de nekem mégsem megy a fejembe.
- Talán mert útban van a fejed.
- Mind túl vagyunk már száz ilyen beszélgetésen, és mindig mindegyik ugyanabba a falba ütközött. Létezik a mesebeli Jótündér vagy sem? És ezen a falon még soha senki nem jutott át.
- Akkor te miben hiszel?
- Nálam egy elmélet sem játszik…
- Nincs ősrobbanás? Ez egy véletlen világ?
- Élünk, meghalunk. A busz kereke meg csak forog és forog…
- Mi van, ha te tévedsz?
- Az lenne a legjobb. Ha tévedek, csak nyerhetek.”

Szóval, ha találkozunk, akkor…
Kurvára fogok neked örülni.



2014. november 2., vasárnap

A tücsök és a tehén





A tücsök okos és jó muzsikus volt.
Pallérozottsága szikrázott még fekete kitinkabátjáról is, s zenetudományban felülmúlta bármelyik akadémikust. Egy távolabb álló tehén, aki úgy vélte, ő más, mint a mezőn legelő foltos csorda tagjai, gyönyörködött a virtuóz ciripelésében.
Szerette a szépet, hallgatni, nézni…
Kérődzve közelebb lépdelt az apró művészhez, hogy jobban élvezhesse játékának hangjait. Mintha ezer pillangó lebegett volna szikrázó fényben, táncoltak, vibráltak a hangok; máskor szomorúvá vált a mély akkordú, halk dallamoktól. Néha próbált okosat szólni, kérdezni, de hiába a szép, melegbarna tekintet, csak pár múúú hagyta el a száját.
A tücsök délután koncertet adott barátaival a távolabbi kaszálókról érkező professzor-barátainak. Az előadás szünetében bosszúsan mesélte a tehén felé bökve:
- Képzeljétek, az utóbbi időben ez az ormótlan jószág mindig odajön hozzám, amikor hangszereimen gyakorlok vagy éppen bemutatót tartok. Néz a nagy borjúszemével – szinte elveszem benne -, s úgy tűnik, valamit mondani szeretne nekem, de csak kérődzve morzsol a szája, s időnként hallok egy alt hangú múúú-t. Néha, hogy ne tűnjek faragatlan tuskónak, nem hagyom abba a művem előadását, amikor mellém ér. Talán azt hiszi, neki szól szerelmes dalom…
A tehén eközben is ott állt a közelben csendesen, s mintha varázslat történt volna, már nem csak a zenét, a ciripelés dallamát értette meg, hanem azt is, hogy miről beszélgettek a tücskök. Elszégyellte magát, hatalmas szemei még bánatosabban csillogtak, mint eddig.
Hiába minden… Nincs helye ebben a világban.
Szép lassan megfordult, és elment.



 (Az illusztráció saját firka)