Tegnap reggel séta közben lehajoltam a fűbe. Olyan gyönyörűen csillogott a harmat két szál közt, mintha száz, tűhegynyi, apró gyémántot szórtak volna pici helyre, a nap játékának. Egy szép, kicsi pille volt, bosszúsan rebbent fel tolakodó kíváncsiságom elől.
Egy lépéssel odébb halott káposztalepke feküdt. Felvettem, már semmi kárt nem tehettem benne.
A padra ülve szétnyitottam óvatosan szárnyait…
Mintha Isten – megunva pazar festékeit - grafittal próbált volna firkálni. A szürke minden árnyalatával rajzolt erezetet, színezett ezüstös pihéket és satírozott a szárnyak végére játékosan széleket. S mint mindig, most is csodát rajzolt. A végén - talán meggondolta magát - a legfinomabb krémből kevert színt az alsó szárnyakra, hogy még gyönyörűbb legyen alkotása. Elégedetten bólintott.
Magam mellé fektettem a padra az apró testet, ujjaimon még elnézegettem csodálatosan szép hímporát. Egy pillanatig úgy tűnt, megrezdült, életre kelt… De csak a szél simogatta meg. Nekiadtam, még utoljára elrepítette.
