Ida

Valamiért nem szerette ezt a nevet.

Ridegnek hallotta mindig, olyan igazi, mesebeli mostohásnak.

Nem értette, az emberek miért mondják tavasszal, hogy március Idusa (sic!)?

Megvolt győződve arról, ez egyáltalán nem dicséret, s nem is kedveskedés. Gondolta, megkérdezi szüleit erről… De milyen furcsa… Voltak dolgok, amelyekről nem mert szót ejteni.

Ám egyszer megtette.

Édesanyja ölében ült, aki akkor épp' mesét mondott neki, és ő lopva górcső alá vette a szeretett arcot.

Most is látja nyakán azt a csepp anyajegyet, amit akkor hatalmasnak vélt, és olyan visszataszítónak.

- Ugye anyukám, én nem leszek olyan csúnya, mint te?

Ó, ha azt a mondatot visszaszívhatná!

Édesanyja sokáig meg sem tudott szólalni. Talán a gombóctól, ami a torkát szoríthatta.

Nem, nem lett olyan, mint Ő. Csak csúnyább

Hiába is magyarázná ma már, ő csak a mesekönyveiben látott gyönyörűséges királylányokat látta szépnek, s egy anyuka olyan messze áll Tündér Ilonától, és Pipacstól, akikről a kád fölé hajolva, sikárkefe szorgos munkálkodása alatt is mesélt, miközben a Flóra szappan gőze burkolta nedvesre szép, kontyából kibomlott fekete hajtincseit.

A családi összejöveteleken is zavarta, ha meghallotta ezt a nevet. Mamája nővérei, akár az igazi mostohák, affektálva, kényeskedő hangon mondták: Iduska, Iduci! A hideg futkosott a hátán.

Ráadásul, még édesapját is élcelődésük, piszkálódásuk célpontjává választották. Mindennél biztosabb volt, meg kell őt védenie, ezt nem hagyhatja büntetlenül. Fekete-fehér lakkos, ünneplő cipőjének peremes orrával, hatalmasat rúgott Cila néni vizenyős bokájába. Átkarolta apja lábát, és boldogan bújt hozzá. Mégis büntetést kapott, amit sokáig nem értett.

Egyszer felolvasta neki anyukája A kis Ida virágait. Bár kedves mesének találta, de a szép festményekkel illusztrált történet, a névvel együtt, mégsem került be a kedvencei közé. Ráadásul azt sem értette, Andersen bácsi honnan ismeri az ő anyuját? Azt meg már végképp, miként bánt kiskorában a virágaival?

Édesapja is csak akkor hívta Iducinak párját, ha valami előre megfontolt szándékkal a világból szerette volna kikergetni.

Hatalmasat nevettek, amikor egy ilyen alkalom után mamája végigkergette apját a lakáson, aki más választást nem találván, bebújt az íróasztal alá. Csak éppen az, szerencsétlen megadva magát megbicsaklott, és összeroskadt fölötte.

De abban már egészen biztos volt, az Ida csúnya név.

…mennyire nem tartja már annak!

Bármikor elcserélné sajátját vele, és megsimogatná azt az anyajegyet…

Soha nem hallott csodálatosabb nevet.

Tassy Ida Etelka.

Ugye milyen szép?

A világ legszebb anyukájának könnyembe lábadó neve!



[A festmény: Mary Cassatt: A fiatal Thomas anyjával (1893. technika: papír, pasztel)]

2010.04.30.

Mesét írok magamnak

Visszabújok rácsos kiságyamba, amiből ötévesen már szinte kilógott a lábam, mégis jobban ragaszkodtam hozzá, mint anyám öléhez…

Magamba szívom a frissen vasalt, hófehér, ropogós ágynemű illatát, kicsi paplanomat orromig felhúzom… Még a festék ízét is érzem a számban, amit ácsingózás közben lerágtam a korlátjáról (honnan jön ez az emlék?), és hallgatom, ahogy az eső veri a ház falát.

Sokat könyörögtem, vigyék ágyamat az ablak alá, és azt hagyják nyitva éjszakára. Anyu félt, hogy becsap a villám, meg beesik az eső. (Mindig féltett, soha nem védett…)

Én meg alig vártam, hogy egy-egy csepp elérjen az arcomig.

A csillagoktól tündérálmot várok. Magamhoz ölelem brummogó hangú, szalmával kitömött mackómat – érzem a koszlott műszőrme illatát, a valamikor rózsaszín mancs vásznának tapintását, ami hepe-hupás a törek végektől, és simogatom azt a megmaradt fél szemét. Mézbarna meleg pillantás… Mintha mindig szomorúan sírna. Brumma-a-maaa… Miért hagytad a kórházban a másik szememet? Brumma-a-maaa… Édes Brummogóm! Pinokkiót is odaveszem magam mellé, bár röstelkedve látom rojtosra rágott orrát – köszönetképpen oldalamba nyomja kékszínű, hegyes cipőjét, szétálló ujjai közül egy mindig a szemem közelében köt ki.

És anyu hozza az estélyi ruhás Tünde babát, meg a kantáros szoknyájú, szép szoros copfba fonott hajú „rendes kislány” Éva babát.

Csak a kis negyedes hegedűmet kunyerálom még ágyamba, amit már apu sem hagy szó nélkül.

Ígérem nekik, hogy utána rögtön aludni fogok, és mesélni sem kell ma már többet.

Gyönyörködök barátaimban, amikor apró huzatot érzek, látom, egy csillag nyúl be az ablakon, s egy csepp esővel megcirógatja az arcomat.

- Amíg ez a csepp fel nem szárad az orrod hegyéről, minden kívánságod teljesül.

Kiveszem a takaró alól a kezemet, mert nagyon csikizi az orrom, és nevetve látom, hogy pont olyan ruhám van, mint Tündének. A színe is, mint a madártejnek, s alsószoknyájának a fodrai pont úgy buggyannak minden mozdultra elő, mint a madártej fehér habja, ha lenyomjuk a kanállal a tál fenekére, majd elengedjük. És látom, Éva Brummogóval sugdolózik, hogy kipróbálhatná-e a hegedűmet, ha szépen elkéri?

Boldogan bólintok, és már Pinokkót rángatom, jöjjön velem táncolni a Tollasbálban. Természetesen illendően megkérdezi, a táncrendembe hova írtam be őt, megnyugtatom, teljesen mindegy, még nem tudok olvasni, meg írni sem rendesen.

A hegedű szól, mi táncolunk a vakító fehér baldachin teremben.

A csillagok benevetnek a hatalmas franciaablakokon, tekintetük tele szeretettel, és egy-egy esőcsepp is ajándékkal kedveskedik nekem.

De olyan rövid a mulatság! Az ég egyre sötétebb, a szél is durván fújja arcomba haragját. Az eső már úgy kopog kispárnámon, mintha írógépe lenne, s azon írná haragos levelét. Barátaim vacogva húzódnak hozzám, én is elpityergem magam, mert tudom…

Ilyenkor szokott jönni a gonosz boszorkány, és nem tudok előle sehova sem bújni. Pont úgy, mint Pipacs és Búzavirág, ők legalább a búzatáblában találtak menedéket.

Én meg itt a kis paplan alatt nem férek el a többiekkel együtt. Már sajnálom a hegedűmet is…

Amikor már hangosan kezdek el zokogni, macim brummogni, Éva babám mammázni, megjelenik a Csillagtündér.

Alig látom a könnyeimtől, karját felém nyújtja - gondoltam, letörli végre a varázscseppet az arcomról, és a gonosz banya is eltűnik végre.

Meleg, bársonyhangon szól:

- Rosszat álmodtál, kicsilányom?

Játékaimat a helyükre teszi, az ablakot becsukja, gondosan betakargat, és egy boszorkányűző puszit simogat a homlokomra.

Morzsacipelő kék talicska

Barátomnak mondtam, sietek, dolgom van. Mesét írok magamnak.

Utamra engedett.

 - És írj légy szíves a hangyáknak egy morzsacipelő kék talicskát... Csengőt rá! (Mert az agyamra mennek, folyton kerülgetem őket...)

Nahát, micsoda gondolat, motyogtam magamban. Egyáltalán mit szólnak az ötlethez csepp barátaim?

Körém gyűltek, miközben a farönkön ülve szóltam hozzájuk.

Némelyik felemelkedett, hogy minél jobban halljon, másikuk a karomra mászott, s csak úgy barátságának jeleként belém csípett, egy másik legyintett csápjával, és továbbsietett a darabka levéllel.

- Na, de mégis! Akkor kértek kis kék talicskákat a morzsák cipeléséhez?

- Khm – hallok egy halk hangot a hátam mögül.

- Mondd meg a barátodnak, hogy köszönjük ötletét, amivel ránk szeretne vigyázni. De ha már nem olyan kicsi gyerek, igazán tudhatná, hogy nem véletlenül szaladunk gyorsan, és csendben.

- Nézz csak szét! Hányfélét látsz a családunkból ebben az udvarrészben? És mi nem vagyunk a többiekkel jó barátságban. Így is alig tudunk a legfinomabb falatokkal a kamráinkba jutni, mert ott állnak, s várnak bennünket a hatalmas fekete hangyák katonái. Amit csak lehet, elrabolnak tőlünk.

Azért kaptuk nagy, erős csáprágóinkat, amivel pont akkora dolgokat darabolunk ki bármiből, amit el is tudunk vinni. Ha még egy talicskát tolva kellene rohannunk, ami csilingel is…

A barátod csak nyugodtan tegye a dolgát a kertjében, mi is azt tesszük. Ha véletlenül ki is fordítaná egyik házunkat a földből, pár perc alatt átköltöztetjük az egészet. Nézd csak meg!

Esetleg ha a kis csengettyűt a nyakába akasztaná, akkor minden élőlény időben elmenekülhetne az útjából.

Kék talicskát sem kellene tolnia…

2011. április 4.